2012. augusztus 14., 09:572012. augusztus 14., 09:57
Ma minden elismerés és gratuláció kijár a brit fővárosban a legnagyobb sikerért megküzdő több mint tízezer sportolónak, közülük pedig különösen azoknak, akik végül éremmel a nyakukban térhettek
vissza hazájukba. Közöttük természetesen a magyar olimpikonoknak, akiknek egy egész nemzet szurkolt azért, hogy Hajós Alfréd, Gerevich Aladár vagy Egerszegi Krisztina nyomdokaiba lépjenek, újra és újra bebizonyítva a világ előtt a magyarok rátermettségét.
A korábbi ötkarikás játékokhoz hasonlóan az idei olimpián is sokaknak feltűnt: a lakosság számához viszonyítva a magyar élsportolók rendre kimagasló teljesítményt produkálnak a különböző sportágakban, maguk mögé utasítva számos, „nagyobbnak” tartott nemzet kiválóságait. Persze a számok magukért beszélnek: a magyar csapat 8 arany-, 4 ezüst- és 5 bronzéremmel a 9. helyen zárt a londoni olimpia éremtáblázatán, amelyen előttünk olyan sportnagyhatalmak végeztek, mint az Egyesült Államok, Kína vagy Nagy-Britannia.
Mindez természetesen büszkeséggel tölt el minden magyart, a számháborúnál azonban sokkal fontosabb kiemelni sportolóink emberi tartását, példamutatását. Például a világcsúccsal első Gyurta Dániel úszó gesztusát, hogy aranyérme másolatát elküldi a tavasszal elhunyt norvég klasszis, Dale Oen családjának, a sokak által leírt Risztov Éva bravúros visszatérését vagy – hogy ne csak az első helyen végzetteket említsük – a sérülten is tovább küzdő, 5. helyen végzett Joó Abigél cselgáncsozó hősiességét.
Valamennyien megmutatták, hogy méltó utódai az 1896 óta több mint másfél száz aranyérmet összegyűjtő magyar olimpikonoknak, akikkel együtt bevonultak a magyar és az egyetemes sporttörténelembe. És akiknek köszönhetően valamennyien büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.