Magyar utcanevek használata a nyilvános térben

Ideje tehát tiszta vizet önteni a pohárba, világossá tenni, hogy mi is a helyzet ilyen téren. Kezdjük ezt egy meghatározással, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy el lehessen dönteni, mi a témában alkalmazandó jogi keret.

Toponímia: helynév, azaz óceánok, kontinensek, hegyek, folyóvizek, országok, települések, utcák stb. megnevezése. S akkor lássuk, mely jogszabályok érvényesek ebben a témában!

1. A Közigazgatási Törvénykönyv
Ennek 94. cikkelye magyar fordításban így szól: „A nemzeti kisebbségek nyelvének a használata
(1) Azokban a közigazgatási-területi egységekben/alegységekben, amelyekben a nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a legutóbbi népszámláláskor megállapított lakosságszám 20%-át, a helyi közigazgatás hatóságai, a nekik alárendelt közintézmények, valamint a decentralizált közszolgáltatások biztosítják a velük való kapcsolattartásban az adott nemzeti kisebbség nyelvének használatát az Alkotmány, a jelen törvénykönyv és azon nemzetközi szerződések rendelkezéseivel összhangban, amelyeknek Románia részes fele.”

2. Az Európa Tanács Kisebbségi Keretegyezményének 11. cikkelye
Az egyezményt Románia a 33/1995-ös törvénnyel ratifikálta, tehát kötelező érvényű jogszabály. Ennek a cikkelynek a 3. bekezdése így szól: „Olyan körzetekben, amelyek hagyományosan nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által jelentős számban lakottak, a Felek törekedni fognak arra, hogy jogrendszerük keretében, beleértve, ahol helyénvaló a más Államokkal való megállapodásokat, és figyelembe véve sajátos körülményeiket, a hagyományos helységneveket, utcaneveket és egyéb, a közösség számára szánt földrajzi megjelöléseket a kisebbség nyelvén is kiírják, ha megfelelő igény van ilyen jelzésekre.”

Az egyezménynek van egy magyarázó memoranduma, ami bővebben kifejti, magyarázza, pontosítja az egyezmény szövegét, abban található ez: „70. E cikk célja, hogy ösztönözze a kisebbségi nyelv használatának lehetőségét a helyi nevek, utcanevek és más, a nyilvánosság számára szánt topográfiai jelzések esetében. Az államok sajátos feltételeik és jogrendszerük figyelembevételével alkalmazhatják ezt a rendelkezést, beleértve adott esetben a más államokkal kötött megállapodásokat is. Az e rendelkezés hatálya alá tartozó területen a feleket semmiféle kötelezettség nem terheli más államokkal való megállapodás megkötésére. Másrészt az ilyen megállapodások megkötésének lehetősége sem kizárt. Azt is tudni kell, hogy a meglévő megállapodások jogilag kötelező jellege változatlan marad. Ez a rendelkezés nem jelenti az adott helyek kisebbségi nyelven való megnevezésének hivatalossá válását.”

3. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája
Ezt az egyezményt Románia a 282/2007-es törvénnyel ratifikálta, tehát szintén kötelező érvényű jogszabály. Maga a Charta egy hosszú lista, egyfajta menü, amiből a magyar nyelv viszonylatában Románia többek közt ezt vállalta (10. cikk – közigazgatás, 2. bekezdés): „g) a toponímiáknál a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, ha szükséges a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva”.

Románia vállalta, hogy használja a helyneveket a kisebbségek nyelvén

Álláspontunk szerint a fenti, jogszabályokból vett idézetek tiszta képet teremtenek, ugyanis a Közigazgatási Törvénykönyv világossá teszi, hogy nyelvhasználat terén a hatóságoknak figyelembe kell venni az ország által ratifikált nemzetközi szerződéseket, s a jelzett két szerződésből világosan kiderül, hogy Románia azt vállalta, hogy használni fogja a helyneveket (így az utak nevét is) a kisebbségek nyelvén. A Keretegyezmény magyarázó memorandumából ehhez annyi pontosítás derül ki, hogy ebből nem következik az, hogy egy adott utca magyar neve is az utca hivatalos nevének része lesz. Azaz ha pl. egy utca hivatalos (a települési képviselő-testület által megszavazott) neve az, hogy „Gării”, akkor a névtáblára ugyan ki kell írni, hogy „Állomás utca”, de attól a hivatalos neve „Gării” marad, márpedig ennek nem kis jelentősége van, mint alább erre kitérünk.

Ennél kicsivel bonyolultabb, de annál érdekesebb és fontosabb kérdés az, hogy magyar névként mi kerüljön a névtáblákra. Itt abból kell kiindulni, hogy a tulajdonnév az tulajdonnév, tehát azt nem fordítják le sehol a világon, illetve nincs jogalap azok lefordítását kérni. Következésképpen – az előző példánál maradva – nem egyértelmű az, hogy ha az utca hivatalos román neve az, hogy „Gării”, akkor magyar névként „Állomás” kell kerüljön a névtáblára. Itt figyelni kell a fenti két nemzetközi egyezményre, azok pontos megfogalmazására, illetve arra, hogy alkalmazási területük nyilván a vegyes lakosú vidékek, ahol adott településnek, illetve utcának létezhet román és magyar neve is. Látható, hogy mindkét dokumentum hagyományos és helyes megnevezésről beszél, tehát nem arról szól, hogy le kell fordítani az utcák román nevét magyarra s azt is kiírni, hanem arról, hogy az utcák névtábláin a hivatalos román megnevezés mellett fel kell tüntetni azok hagyományos magyar nevét is, vagyis azt a nevet, amivel az illető utcát a helyi magyar közösség illeti.

Ez az egyetlen helyes értelmezése ezen jogszabályi együttesnek, s ráadásul ez megold még egy problémát, ami állandó feszültség forrása erdélyi településeken. Ennek emblematikus példája a Marosvásárhelyi Kossuth utca, illetve egy friss ilyen példa – ami szintén Marosvásárhelyhez kötődik –, ahol nemrég Gecse Dánielre neveztek át önkormányzati határozattal egy kis teret, mely határozatot román „érdekvédők” bíróságon támadtak meg, s a bíróságok – fittyet hányva a helyi autonómia elvére, vagyis arra, hogy a helyi képviselő-testület szuverén joga egy utca nevéről dönteni – érvénytelenítették azt. Ha ugyanis helyesen alkalmazzuk a jogszabályokat, akkor az első esetben a névtáblákra az kerül, hogy „Strada Călărașilor – Kossuth utca”, a második esetben pedig nem a Kis templom melletti teret nevezik át, hanem a hagyományosan Gecse Dánielről elnevezett utcában kerül a névtáblákra az, hogy „Strada Ştefan cel Mare – Gecse utca”.

Hogy mi volt azok fejében, akik a két nemzetközi egyezményt fogalmazták, azt nem tudhatjuk, de tény, hogy ez egy tipikus, a kecske is jól lakik s a káposzta is megmarad” megoldás, amiért csak dicsérni lehet őket.

Otthonosabban érezhetnék magukat településükön a magyarok

A puding próbája köztudottan az evés, tehát ugyan a fenti okfejtések mondhatni egyértelműek, szorgalmazzuk, hogy valamelyik erdélyi önkormányzat vállalja fel ezek gyakorlatba ültetését, a település utcanévtábláinak a lecserélését ezek szellemében. Konkrétan a teendő az, hogy közvita után a képviselő-testület el kell fogadjon egy határozatot, amiben a fenti jogszabályokra hivatkozva egyrészt rögzítik azt, hogy az egyes utcáknak mi a hagyományos magyar neve, másrészt pedig megbízzák a polgármestert, hogy az tüntesse fel a hagyományos magyar neveket is az utcák névtábláján. Így a magyar nevek kikerülnek a nyilvános térbe, az embereknek módjuk lesz megismerni és használni azokat, s egyúttal a magyarok otthonosabban érezhetik magukat a településükön. Ráadásul ez azért is jó megoldás, mert az utcák hivatalos neve így nem változik, tehát senki nem kell személyi igazolványt vagy egyéb iratokat kicseréljen, s így a lakosság ellenállása leszerelhető.

Gyakorlatilag borítékolható, hogy egy ilyen lépés azonnal a „nemzetvédők” támadásainak a kereszttüzébe kerül, s a végső szót bírák fogják kimondani. De ezt vállalni kell, ha előrelépést szeretnénk elérni ebben a témában.

Árus Zsolt
A szerző a Székely Figyelő Alapítvány elnöke