2009. július 15., 10:592009. július 15., 10:59
A sort a végtelenségig lehetne folytatni nyugat-európai vagy japán példákkal. Ezekben az országokban nincs szükség parlamenti vagy jogi elmarasztalásra ahhoz, hogy egy fontos politikus lemondjon, elég, ha etikailag vitatható dolgok kerülnek a számlájára, vagy beosztottjai számlájára. A lemondásukat nem kell kérni, követelni; az érintettek tudják, bizonyos helyzetekben erkölcsi kötelességük visszalépni.
Az idejében jött lemondás ugyanis, ha sikerül hitelesen közölni azt, nem árt, vagy csak keveset árt a pártnak, amely tisztségbe juttatta őket. A politikusi méltóságukat sem tépázza meg erősen. Az egyszerű polgár nem marad ugyanis azzal az érzéssel, hogy atya úr isten, miféle felelőtlen, korrupt alakok kormányozzák. A lemondás akár bizalmat is szülhet a politikus, a párt, a politikai osztály iránt. Azt a gondolatot ébresztheti ugyanis, hogy ilyen apró vétségeket voltaképpen mindenki következmények nélkül követ el a mindennapi életben. A politikus, aki az efféle apróságokhoz is felelősen viszonyul, aki a beosztottjai tetteiért is mérték fölötti felelősséget vállal, különb az átlagnál.
Monica Iacob Ridzi nem apró, jelentéktelen ügyben került a fókuszba, és a pozitív tálalás lehetőségétől is megkímélte pártját azzal, hogy sokáig kivárt a lemondással. Feltételezte, védettséget szerzett a maga számára azzal, hogy európai parlamenti képviselőként annak idején maga mellé vette gyakornoknak az államfő lányát, Elena Băsescut. Rossz politikusnak bizonyult. Nem mérte fel, hogy hiába kapaszkodik görcsösen a székébe, távozása elkerülhetetlen. A megkésett gesztus után azonban már méltóságától megfosztva, szárnyaszegetten kell elhagynia a politikai küzdőteret.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.