2009. október 20., 10:512009. október 20., 10:51
A példaérték abból adódik, hogy íme, bebizonyosodott: az alapvető emberi jog érvényesítésének következetes kérése – miszerint ki-ki a saját nyelvén fohászkodhasson Istenhez – a jelek szerint mind a földi, mind az égi hatalmasságoknál meghallgatásra talált; s az eddigi makacs ellenállás kemény falán ütött résen tovább lehet lépni, a megkezdett úton pedig tovább lehet haladni.
Ha pedig a magyar nyelvű misézéshez hozzáadjuk még azt is, hogy néhány éve néhány kortárs Szüszüphosz minden akadály dacára lassan csak újraindította néhány csángó helységben a magyar nyelvű oktatást, akkor lehetetlen észre nem venni, hogy a majdhogynem titáni kitartás meghozza, de legalábbis meghozhatja gyümölcsét.
A példa abban a tekintetben is időszerű és követendő, hogy a nagyjából a lábnyiki szentmisével azonos időben Kolozsváron lezajlott tizennyolcadik szórványtengely-találkozón ijesztőnek is mondható tények hangzottak el.
Miszerint a szórványban élő magyarság körében vészesen elburjánzott az a mindenféle alapot nélkülöző, de annál ártalmasabb szemlélet, hogy a román, újabban a német nyelven tanuló magyar gyermek annál könnyebben érvényesül. E butaság mentén pedig, ugye, nem érdemes a magyar nyelvű óvodákért és iskolákért bármit is tenni, mert minek azt.
Innen már csak egy lépés a magyar nyelvű imádkozásról való lemondás, egyszóval a teljes (ön)feladás. S mert a csángóföldi magyar szóért soha nem lesz elég az áldozat, nem ártana, mert nem leend kárba veszendő a szórványban élő magyarok templomáért és iskolájáért hozott áldozat sem. Mivelhogy az nem piaci portéka, s nem lehet sem pénzben, sem ráfordított időben vagy másmilyen mértékegységben számolni.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.