2009. november 26., 11:282009. november 26., 11:28
Mindhárom cél ugyanis általános, semmitmondó. Úgy fogalmazták meg, hogy ha semmi nem történne, akkor se lehessen senkit felelősségre vonni. Az RMDSZ tehát könyököl a hatalom felé, nem szab feltételeket a kormányra lépéshez.
Nem eszköznek tekinti a koalíciós részvételét, hanem célnak. Nem az erdélyi magyar közösség legfőbb törekvései lebegnek vezetői szemei előtt, hanem az elmúlt három ciklus tanulsága: hogy kormányon lenni jó. Több száz ember kap szolgálati kocsit, csinos titkárnőt, magas fizetést, hatalmat, több száz magyar embernek csurran-cseppen a jólét az adófizető pénzén. Jólét a kiválasztottaknak, a keveseknek.
A sokak jövője feláldozása árán. Marosvásárhelyi, nagyváradi, szatmárnémeti, kolozsvári öregekkel beszélgetvén sokan tapasztalhatták, hogy könnybe lábad a szemük, amikor azt idézik, milyen volt ötven évvel ezelőtt a városuk etnikai összetétele. Arra kellene a mai politikusoknak gondolniuk, hogy a mai Marosvásárhely azt mutatja, milyen lesz ötven év múlva Székelyudvarhely, a mai Szatmárnémeti azt mutatja, milyen lesz ötven év múlva Sepsiszentgyörgy. A fogyás ugyanis megállíthatatlan, ha nem kap a Székelyföld területi autonómiát.
Az RMDSZ politikusai tudják: kormányszerepet vállalván ismét évekre félre kell tenniük az autonómiatörekvéseket. Annak a hatalomnak válnak a részévé ugyanis, amelytől ki kellene csikarni az önrendelkezés jogát. Kormánypozícióból autonómiát elérni csak úgy lehetne, ha a belső önrendelkezést a kormányra lépés feltételévé tennék. Tudják, hogy rossz irányba mennek, de mégis ezt választják. Olyanok, mint az alkoholista, aki tudja, csak akkor van jövője, ha leteszi a poharat, a kritikus pillanatokban mégsem tud ellenállni a csábításnak.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.