Valahogy úgy érezhette magát a kétnyelvű árucímkék marosvásárhelyi osztogatása miatt pénzbírsággal sújtott Lakó Péterfi Tünde, mint e sorok írója, amikor a kommunizmus utolsó évében, első éves gimnazistaként hatalmas sallert kapott román nemzetiségű kémia tanárától, mert anyanyelvén beszélt magyar osztálytársaival.
2013. október 06., 19:552013. október 06., 19:55
Persze a piaci incidensben sem az 1500 lej a legfájóbb tétel – bár egy átlagos keresetű polgár számára jelentős érvágás –, mint ahogy 24 évvel ezelőtt sem az elcsattant pofon számított leginkább arcpirítónak. Hanem elsősorban az a lelki megaláztatás, amelyet akkor kénytelen elszenvedni az ember, amikor nemzetisége miatt éri agresszió. A rendszerváltás előtt szinte természetesnek számított az efféle soviniszta hozzáállás: abban a korban, amikor nyomtatásban nem jelenhetett meg a romániai települések neve magyarul, a kisebbséginek nem volt más választása, mint hozzászokni, ha szóvá teszik, hogy anyanyelvén beszél nyilvános helyen. E téren azonban 1989 sem hozott átütő erejű változást, és ennek ékes bizonyítéka a marosvásárhelyi rendőrség eljárása. Miközben az elmúlt két és fél évtizedben a román hatóságok ímmel-ámmal jóváhagyták a kétnyelvű helységnévtáblák elhelyezését, a Székelyföldön kívül a legtöbb erdélyi önkormányzatnál nehézségbe ütközik érvényt szerezni az anyanyelvhasználatot lehetővé tévő közigazgatási törvénynek. A politikai alakulatok időnként előszedik a fiókból a magyar regionális nyelvként való elismertetését célzó tervezetet, amire érkezik a menetrend szerinti válasz, miszerint a román állam így is Európa-szerte példátlan jogokat biztosít a magyaroknak, érjék be ennyivel. A kisebbségi jogok szavatolása terén az idők folyamán számtalanszor érezhette úgy a közösség, hogy ez többség és kisebbség szakítópróbája, bizonyos ponton nem adhatjuk alább. Ilyen eset a marosvásárhelyi terméktábláké is, ami hűen ábrázolja kiszolgáltatottságunkat. Jó lenne nem hozzászokni ehhez az állapothoz, mert ha önként visszük vásárra a bőrünket, kérés nélkül kapjuk az újabb pofonokat.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!