Katalónia vasárnap jókora lépést tett az önállóság felé. És még csak nem is azért, mert a népszavazáson részt vevő polgárok elsöprő többsége a függetlenségre szavazott. Hanem az esztelen és brutális hozzáállás miatt, amelyet a spanyol központi kormány tanúsít a katalán önrendelkezési igényekkel szemben.

Miközben ugyanis a katalán kormány a spanyol kabinet akadékoskodása és a madridi alkotmánybíróság tiltása ellenére megszervezte a referendumot, Spanyolország megtette azt a „szívességet”, hogy brutális, megszálló külső hatalomként viselkedve próbálta megakadályozni, hogy Katalónia polgárai élhessenek az önrendelkezés jogával.

Ennek nyomán tíz- és százmilliók láthatták világszerte a tévéképernyők előtt, ahogy a tetőtől talpig páncélba öltözött spanyol rohamrendőrök diáklányokat rángatnak, fiatalokat gumibotoznak, és nyugdíjas korú idős hölgyeket vonszolnak el a szavazókörök elől, amelyeket azok a testükkel védtek a madridi hatóságok erőszakos fellépése ellen.

Ezzel a jelenleg kormányzó konzervatív spanyol Néppárt folytatta azon történelmi léptékű hibák sorozatát, amelyek végül Katalónia függetlenségét eredményezhetik. Pedig az egyébként számunkra irigylésre méltó autonómiával rendelkező katalánok eredetileg csupán nagyobb pénzügyi önrendelkezést szerettek volna, amit 2006-ban a megreformált alkotmány révén – amely a katalánt önálló nemzetnek is kimondta – meg is kaptak.

Az autonómia kibővítését a katalán mellett a spanyol parlament is megszavazta, és népszavazáson is szentesítették, ám az akkor ellenzéki Néppárt mindezek ellenére megtámadta azt az alkotmánybíróságon, amely aztán 2010-ben elvetette azt.

A katalánokban ez óriási felháborodást keltett, és miután az azóta kormányra került Néppárt, és a miniszterelnök, Mariano Rajoy mereven elzárkózott a pénzügyi autonómia növelésétől, végül egyre nagyobb teret nyert a függetlenedés gondolata.

Vagyis a madridi kormány rugalmatlansága – és persze egyes katalán vezetők politikai becsvágya – vezetett ahhoz, hogy a leggazdagabb spanyol tartományban olyan fokra hágott az elégedetlenség és a felháborodás, hogy a spanyol vezetők érdemi tárgyalásoktól való elzárkózása nyomán végül kiírták és megtartották a függetlenségi népszavazást.

Amelyen az elsöprő többség – már akik le tudtak szavazni a szavazóköröket megostromló és megszálló, az egyszerű, demokratikus jogukkal élni akaró polgárokat durván bántalmazó spanyol rendőrség közbeavatkozása ellenére is – a függetlenségre szavazott.

Ezen nincs miért csodálkozni: a madridi vezetés hajthatatlansága csupán fokozta az ellenállást. És most Mariano Rajoy hiába próbálja befogni a szemét és a fülét, azt hajtogatva, nem történt népszavazás, ha egyszer katalánok milliói járultak urnához, hogy véleményt nyilvánítsanak. A katalán elnök, Carles Puigdemont máris közölte, hogy az eredmény nyomán a katalán parlament dönt majd – nem kétséges, hogy a függetlenség kinyilvánításáról.

A nagy kérdés az, mi következik ez után. A spanyol kormány a jelek szerint képtelen felfogni, hogy már túlléptek rajta az események, merev elutasítása végképp elidegenítette az egyszerű katalán polgárokat.

Óriási kérdés, hogy létezhet-e még olyan megoldás, olyan kompromisszum, amely nyomán a katalánok – persze önállóságuk növelése nyomán – még hajlandóak lemondani a függetlenségről. Ugyanakkor a nemzetközi közösség állásfoglalása is döntő.

Az Európai Unió főbürokratáinak szintén csak a helyzet további mérgesítésére alkalmas mellébeszélése, miszerint ha Katalónia függetlenedik, nulláról kell kezdenie az uniós csatlakozási tárgyalásokat, nem tántorította el a katalán polgárokat a voksolástól, és kevésbé alkalmas arra, hogy szimpatikussá tegye a brüsszeli vezetőket és magát az EU-t a körükben.

A probléma ugyanis nem intézhető el ennyivel, a félrenézés, mismásolás, pótcselekvés, amely az eurokrácia egyik legfőbb tevékenysége, ha komoly dilemmával kerül szembe, itt várhatóan csődöt mond. Hiszen az EU egyik fontos államának polgárai úgy döntöttek: élni kívánnak az önrendelkezés jogával, miközben erre válaszul az állam erőszakot alkalmazott a békés polgárokkal szemben, ami az EU alapértékeivel összeegyeztethetetlen.

Éppen ezért visszás a történtek spanyol „belüggyé” történő nyilvánítása. A konfliktust valamilyen formában el kell simítani, és ehhez határozott, empatikus, a helyzetet reálisan felmérő és megértő közvetítőkre van szükség. Katalónia polgárai vasárnap kinyilvánították akaratukat, és ezt valamilyen formában mindenképpen figyelembe kell venni – üres nemzetközi jogi paragrafusok mantrázása a katalánokat már biztosan nem hatja meg.

A katalán népszavazás számunkra érdekes vonzatokkal is rendelkezik. Egyes vélemények szerint az csak megerősíti a mindenkori bukaresti vezetőkben azokat a félelmeket, miszerint az önrendelkezés bármilyen formája az elszakadás előszobája, ezért még az eddiginél is merevebben utasítják el a magyar autonómiatörekvéseket. Holott Katalóniában épp az vezetett az elszakadási törekvésekhez, hogy Madrid mereven elzárkózott az egyébként meglévő katalán autonómia bizonyos fokú bővítésétől.

A katalánok eredetileg nem akartak kiszakadni Spanyolországból, és elismerték annak határait, Madrid fennhatóságát Katalónia fölött.

Csak annyit szerettek volna, hogy a spanyolok tanúsítsanak irántuk nagyobb tiszteletet, ismerjék el, hogy az önkormányzatiság magasabb fokára jogosult közösséget alkotnak. A problémát ennek az elutasítása váltotta ki. Jó lenne, ha ez minden bukaresti illetékesben tudatosulna.