
Vasárnap este Kolozsvár fõterén úgy tűnt, a több tízezres nézõseregnek nem hiányzott egy modern, szájbarágós mai jelképekkel teletűzdelt István, a király: a közönség nagyon szerette Szörényi Levente és Bródy János kultikus rockoperáját aktuálpolitikai vonatkozásainak erõltetése nélkül is.
2013. augusztus 26., 22:132013. augusztus 26., 22:13
2013. augusztus 26., 22:132013. augusztus 26., 22:13
A Te kit választanál? című nyitódal nem a szavazathajhász kampányokat, politikusaink nyájas ígérgetéseit, egymás ellen intézett támadásait és hatalmi harcait juttatta eszünkbe, hanem életünknek azt a felejthetetlen idõszakát, amikor lassacskán felismertük, megtanultuk, milyen erõteljes hatással lehet ránk, de egy teljes közösségre is a zene, a magyar rock, s ennek egyik csúcspontja, az István, a király.
Vasárnap este Kolozsvár fõterén Feke Pálnak elhittük, hogy õ is ugyanúgy István, mint Varga Miklós azokon a lemezeken, magnókazettákon és televíziós felvételeken, amelyeket oly sokat hallgattunk, néztünk. Bár jól tudtuk, hogy végül Koppány húzza a rövidebbet, a trónkövetelõ jeleneteinél ugyanúgy drukkoltunk neki, mint régen – mindig azzal a szereplõvel azonosultunk, amelyik éppen soron következett, hiszen a történelmi testvérharc minden fõbb mozzanatát hihetetlenül lebilincselõen ültették át a dalok világába.
Ennek pedig semmi köze mai pártvezéreinkhez és politikai csatározásaikhoz – nem hinném, hogy éneklés közben valaki arra gondolt volna éppen, hogy például minek keménykedik az egyik párt, vagy miért puhány a másik. Az viszont talán mindenkin átfutott, hogy milyen sokan vagyunk, és milyen jó, hogy vannak még dolgok a világban, amelyek össze tudnak hozni minket, és vannak még olyan helyek Erdélyben a Székelyföldön kívül is, ahol mindez megtörténhet.
És a Kolozsvári Magyar Napok remélhetõleg nemcsak nekünk mutatta meg ismét, hogy így is lehet, hanem azoknak a félrenevelt tudatlanoknak is, akik eddig Magyarországra vagy Ázsiába ûztek volna minket. Büszkén állíthatjuk, hogy ma már nem ez a közhangulat a kincses városban, ezt az áldásos állapotot pedig csakis úgy lehet fenntartani, ha minden adódó alkalommal megmutatjuk, mennyien, illetve milyenek is vagyunk.
Életveszélyes fenyegetést kapott egy magyarországi előadó, ezért lemondta székelyföldi koncertjét. A botrány túlmutat Majkán, és a magyar közélet nagyon aggasztó állapotairól árulkodik.
Hogy Romániában gyanúsan tekintenek a kettős állampolgárokra, nem újdonság, azt már megszokták az erdélyi magyarok. De enyhén szólva meglepő, hogy Magyarországon is indulatokat gerjeszt a kettős állampolgárság kérdése.
A közép-európai ember kényelmi illúziójának végét jelzi mindaz, ami most az életadó, elnyűhetetlennek hitt kék szalagunkkal, a Dunával történik. És abból kifolyólag velünk, mindannyiunkkal.
Miközben eddig jóformán csak passzív szemlélőként kísérte az ország légterét megsértő orosz drónokat, hirtelen igencsak hiperaktív lett a román légierő.
Történelmi fordulóponthoz érkezett a hírfogyasztás. A kérdés már nem csak az, hogy hol olvassuk a híreket, hanem akarunk-e még egyáltalán szembenézni velük.
Egyetlen félreértelmezett hír is elég ahhoz, hogy egy reményvesztett közösségben újra fellobbanjon a remény. Parajd esetében azonban a valóság ismét józanítóbbnak bizonyult a politikai diadaljelentéseknél.
A történelem nemcsak hősökről, hanem árulókról is szól, mégha igencsak keveset emlegetjük őket. A sport világában is beszélhetünk eredményességről és eredménytelenségről egyaránt, sztárokról és – antisztárokról.
Sportújságírók, szakírók, futballszurkolók körében jó ideig témát szolgáltat még a hétfőre virradóra befejeződött, az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által közösen rendezett labdarúgó-világbajnokság.
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
szóljon hozzá!