2009. március 17., 11:062009. március 17., 11:06
Éreztem, hogy erőlködéseim mondvacsináltak, nem olyan frappánsak, hogy mindenki azonnal ráérezzen, ráálljon az esze, majd később gondolkodás nélkül újra meg újra használja. És maradéktalanul csodáltam, mint ahogy ma is bámulom azokat, akik nem szolgai módon, szabályait megadással követve, használják a nyelvet. Hanem szuverén módon uralják, alakítják, számukra egy pazar játékszer, amit ezer meg ezer módon sziporkázva lehet hajlítani, formázni. Hasonulásokat, metaforákat, szókapcsolatokat, sőt új igéket és főneveket ötölnek ki könnyedén, olyanokat, hogy általuk nem csorbul, hanem éppen gazdagodik a nyelvünk. Ámulva hallgattam, amikor férjhezmenetelem felemelő pillanatában szólt hozzánk az intés: „az idő vasfoga” elrepül felettetek is. Azóta is kapom le a fejem, ha az idő szóba kerül. Mindez március 15. kapcsán jutott eszembe, ahogy álltak az emberek a mindent felforgató, kabát alá bújó szélbe, és furcsa módon valahogy testet öltött az ünnep. Évek óta nem volt már ilyen. Utoljára a kilencvenes évek elején borzongatta meg mindenkiben a magyart, amikor kokárdásan, zászlósan vonulhatott, himnuszolhatott. Akkor egy rádiós kollégámat annyira elkapta a hév, hogy a meghatottságtól remegő hangon jelentkezett be a helyszínről élő adásba, és így kezdte élő tudósítását: több tízezer magyar… Több ezer volt csak, de valóban több tízezernek tűnt, akkora súlya, öröme volt az egésznek. És idén újra valahogy összetartozás-erősítő volt március idusa. Vacogva álldogáltam a tömegben, amikor önkéntelenül egy kedves metaforával örvendeztetett meg a mellettem álló fiatalember. Az áhítatos csendbe csendült bele a telefonja. Zavarba jött, sokáig matatott utána, amíg megtalálta, a marokfon egyre hangosabban és sürgetőbben visított. Fontos hívás lehetett, mert bár szemmel láthatóan érezte, hogy kínos a helyzet, mégsem nyomta ki, hanem felvette. A telefonáló arról érdeklődött, hogy hol van, ő lesütött szemmel, fojtott hangon, enyhén ingerülten, de gondolkodás nélkül, zsigerből válaszolt: „Hol vagyok, hol vagyok, hát március 15-én.” Ezzel nem volt mit vitatkozni, hiszen valóban ott voltunk mindannyian, március 15-én.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok