Hírfolyamunkban a hó – Semmi különös, csak egy csoda

2024. november 18., 14:442024. november 18., 14:44

Görgetünk, bámuljuk képernyőinken hírfolyamok végtelenített, soha el nem fogyó szalagjait. Ha netán szokatlanabb időjárási mozzanat történik odakint, legtöbbször nem is az ablakon kitekintve vesszük észre.

Ismerőseink által közzétett képekről vagy a hírekből értesülünk arról, hogy mondjuk esik a hó. Nem csoda, hiszen gyakorta érkeznek hozzánk a virtualitáson keresztül az információk – akár a legegyszerűbbek is: havazik, süt a nap. Fel se nézünk az égre, hogy felhős-e, vagy derűs, mert megmondja nekünk ezt időjárásjelző-alkalmazás.

Kiszámítható biztonságra vágyunk mindenáron, ennek megfelelően rendezzük be az életünket, hogy még véletlenül se érjen váratlanul bennünket, hogy tél közeledtével elkezd esni a hó.

Az okostelefonos alkalmazás azt is megsúgja előre, hány fokra kell számítani aznap, vagy akár hét nappal később, sőt azt is tudja, hogy milyen idő várható Kanadában, Szicíliában, Marokkóban. Viszonylag pontosan jelzi előre, hogy lesz-e eső, hó, szél, vihar vagy napsütés, gumicsizmát készítsünk-e elő vagy nagykabátot.

Esik? Megtudjuk a közösségi oldalról, miközben fel sem nézünk a képernyőről. Szokatlanul nagy a kánikula? Nem ritkán légkondicionált helyiségben értesülünk róla, híradásokból, mások bejelentéseiből.

A virtualitás uralta világból csak ritkán kitekintő vagy kiszabaduló városi ember elvétve figyeli meg az eget. Esetleg nem is veszi észre, hogy épp gyönyörűen vörös az ég alja – ami a régiek szerint azt jelezheti, hogy szél várható.

De legtöbbször kiszorul lakásokba zárt mindennapjainkból az eső illata, a hideg szél csípős érintése, a falevelek hullásának lassú ritmusa is.

November első felében egy este csendesen elkezdett szállingózni a hó Kolozsváron. Nem is volt még igazi hó, inkább csak havas eső, elnehezült, vízzel telt pelyhek hullottak odafentről, meglehetősen gyorsan. Ahogy az ember felnézett, úgy tűnt, a pelyhek szélsebesen közelednek a talaj felé a szélben, örvénylettek a levegőben.

Az utcai lámpák sötét narancssárgás fényben erősítették fel a látványt. Mentünk az utcán.

Az egyik belvárosi étteremből kilépett egy aprócska termetű – mint kiderült, ott dolgozó – Srí Lanka-i fiatal vendégmunkás, aki pár pillanattal később elárulta, otthon soha nem élt meg húsz foknál hidegebbet. Fölnézett az égre a lámpafényben. Vadidegenek voltunk számára, mi, arra járók, de valami arra késztette, hogy mindenképp közölje velünk, mi jár a fejében.

Vagy talán az ő otthoni közegében megszokott, hogy az utcán egymás közelében tartózkodó emberek közvetlenül odaszólhatnak a vadidegennek, ha kikívánkozik belőlük valami?

Nálunk a nagyvárosban az ilyesmi akár visszás tolakodásnak is tűnhet. A közösségi oldal „mi jár a fejedben” kérdésére pedig kizárólag a virtualitásban szoktunk felelni.

A Srí Lanka-i fiú hibás angolsággal, csendesen, közvetlenül mondta, amit mondott, nem leplezett ámulattal az arcán. Felfelé nézett és így szólt:

„ez az a pillanat, amikor életemben először látok havat ”.

Mintha azt az érzést közvetítette volna a megnyilvánulása: „itt vagyok, most vagyok itt, térben és időben, ezen a helyen, nem máshol, és örülök annak, hogy havazik”.

Egészen egyszerű ez. Semmi különös nem történt, csak a hóesés. Nem hírfolyamban, nem képernyőn. És ott állt a világ távoli pontjáról ideérkezett ember, aki élőben csodálkozott rá arra, ami számunkra sokszor nem más, mint hírfolyamunk millió villanásának egyike. De íme, ebben a pillanatban akadt, aki számára előzmény nélküli volt az élmény.

Itt és most. Hull a hó. Ha valóban átéljük, nem cserélhető fel semmilyen képernyős közvetítéssel. Sőt, semmilyen más pillanattal.

virtuális világ hó