2009. október 23., 12:162009. október 23., 12:16
Húsz évvel az 1989-es közép-kelet-európai rendszervált(oz)ások után ugyanis még mindig arról folyik a vita, hogy a népi demokráciának nevezett rendszert, valójában népnyomorító kommunista diktatúrát fenntartó állam- és karhatalmi (terror)gépezet iratanyagából, azaz múltjából mi jusson nyilvánosságra és mi ne. Azaz tisztázásra annak érdekében, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.
A hazug kommunista ideológiáktól és áljóléttől megszédített, de inkább megfertőzött közép-kelet-európai társadalom önmegtisztulásának lassú volta akár természetes is lenne, ha az idő többnyire nem azoknak dolgozna, akiknek van takargatnivalójuk. Magyarán, akik felelősek embermilliók sorsának az ismert módon történt alakulásáért; de akik éppen a közelmúlt egyes – például hozzáférhetetlen titkosszolgálati iratok millióiban rögzített – részleteinek eltussolása folytán még mindig óriási befolyással bírnak a politikában, az államvezetésben, az üzleti életben, a sajtóban, a nem kormányzati szervezetekben.
Vagyis a társadalmat irányító intézményekben, és világos, hogy nem áll szándékukban a(z önmagukat) leleplező vagy a hatalmi pozícióktól megfosztó törvények és lépések meghozatala. Részükről ilyen szándékra, netán lépésre számítani ugyanolyan utópia, mint maga a kommunizmus.
Ördögi körben, egyszersmind lelkében és gerincében is sérült posztkommunista rendszerben élünk tehát. Amelyben ők azok, akik hatalmuk, pozíciójuk birtokában mindig és minden körülmények között át tudják menteni magukat, éppen az igazi szociáldemokrácia létrejöttét gátolva.
És mi vagyunk azok, akik a rész- vagy félmegoldásokkal kicsit megelégedve, azok miatt néha kicsit bosszankodva alkotjuk a többnyire a gyomrán keresztül gondolkodó derékhadat. Szovjet fegyveres segédlettel sajnos az 1956-os Magyarországon és Lengyelországban is ez történt, 1989 óta immár fegyverek nélkül (majdnem?) az egész keleti tömbben ez történik. Többek között a be nem fejezett és a hiányzó forradalmak miatt.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok