2011. március 31., 09:302011. március 31., 09:30
Hihetetlen, hogy vagyok képes faarccal elmenni egy kolduló ember mellett, mintha nem is látnám, pontosan úgy, mint ahogyan rajtam néz keresztül az egyszeri hivatalnok vagy bolti eladó, ha dolgaimat intézem. Fel sem tűnik már, hogy viselkedésünk abszurd, egészen addig, amíg nem találkozom az ellenkezőjével, legyen az bármilyen apróság.
Legutóbb – rohanva, mint általában – a városházára igyekeztem. Ahogy felértem a főbejárat előtti külső lépcsőn, egy átlagos külsejű középkorú férfi szólított meg, s figyelmeztetett, hogy futtomban valamit elejtettem a járdán. Meglepetésemben épp hálálkodni kezdtem, megfordultam, hogy visszamenjek az elvesztett valamiért, amikor megláttam, hogy egy jól öltözött hölgy már szalad is utánam, kezében a sálammal. Csak miután őszintén meglepve mindkettőjüknek szépen megköszöntem a segítséget, elhullajtott ruhadarabommal a kezemben, mosollyal az arcomon beszaladtam az épületbe, akkor ismertem fel, milyen kifacsart, feje tetejére állt helyzet is ez.
Miért lepődöm meg azon, ha valaki kedves? Ha egy vagy mindjárt két idegen figyelmes? Hiszen olyan természetes volna, mint ahogyan nekem is természetes, hogy udvariasan szólítom meg az ismeretlent. Azon kellene meglepődnöm, ha egy idegen részéről ellenséges magatartással találkozom, hiszen ok nélkül lekezelően vagy agresszíven viselkedni valakivel botorság. Az ilyesmit azonban a – főleg városi! – ember hajlamos egy kézlegyintéssel elintézni. Ilyen a világ. Az orvosnál kenőpénzt kell adni, kérés nélkül is, különben ránk sem néz, az autós nem áll meg a zebránál, a hivatalnok rám se vakkant, ha meglátja, hogy tanácstalanul ott ácsorgok a pultja előtt.
A politikus hazudik, a pincér átver, vagy ha nem, hát biztosan jól beleszámolta a számlába a saját borravalóját. Egy utcán elejtett sálnak pedig jobb, ha búcsút is mondok. Az a kirívó, ami valójában normálisnak számít. Legalábbis igen divatos cinizmusunkban hajlamosak vagyunk így érezni vagy úgy tenni, mintha így éreznénk. Pedig a világ nem ilyen, hanem olyan, mint ez a két ember a városháza előtt – és attól, hogy másféléből mennyiségileg több van, még nem lesz amaz a normális.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!