2011. november 29., 09:232011. november 29., 09:23
Nem nézek hátra, a hang alapján magam elé képzelem a beszélőt. Ez efféle füllel kukkolás, aránylag ritkán „művelem”, most is csak azért, mert a vezérszónok a mesterségemet szidja. Hogy bezzeg a tanároknak milyen jó, csak ülnek a babérjaikon, mert hát dolgozni alig dolgoznak valamicskét. Hoppá! – mondom én magamban, most jön a régi nóta, hogy a tanár az csak beszél, az nem dolgozik. És menetrendszerűen be is jön a szöveg, hozzátéve, hogy beszélni is három-négy órát, ha beszél egy nap.
És az a rengeteg vakáció! Ajaj, nem csoda, ha... Nagy volt a kísértés, hogy hátraforduljak és belekérdezzek az arcába, hogy a villamoson való előadáson kívül próbált-e már legalább egyszer huszonvalahány ember előtt, ha nem is ötven percig, de mondjuk egy fél órán át összefüggően beszélni, helyesebben közölni is valamiket, nem csak csácsogni összevissza?! De visszafogtam magam, és figyeltem tovább a nőre. Nem tudom, milyen sérelmek érhették újabban vagy régebben a kollégáim részéről, de állandóan arra utalt, hogy nem csoda a nyugodt otthon ülés és a kivárás, hogy majd mások kikaparják a forró gesztenyét. Aztán a nők leszálltak, én pedig összefoglaltam a hallottakat: ismét bejött hát a központi módszer, hogy egymás ellen uszítani a különböző foglalkozásúakat, törődjenek azok bajával, ne a magatehetetlen kormány fejvesztett intézkedéseivel. A megtizedelt fizetésű, netán munka nélkül szédelgő kisembernél mindig be is jön ez az úgy nevezetett fotelfilozófia: ül, nézi-hallgatja a dobozból felé áramló szöveget és helyesel.
A szíve szerint beszélnek az országot vezetők, hisz ő is tudja már régen, hogy könnyű a másiknak, akinek minden sikerül, akinek kevesebbet kell güriznie. És ez ellen nincs is mit tenni, mert mióta világ a világ voltak szerencsések, akik talpra estek, és voltak a becsületesek. Önmagát természetesen ez utóbbi csoportba sorolja, meg lévén győződve arról, hogy a másik csak valami ügyeskedés folytán lett tanár, aki ülhet és beszélhet, nem kell, mondjuk, hat órát állnia a futószalag mellett.
És még az utcára sem hajlandó kivonulni, kiabálni, tüntetni, jogokat követelni... Ezen a ponton a legnagyobb a kísértés, hogy még az is egyetértsen a fotelfilozófussal, akit épp a karosszékében ülve gyaláz. És mondjuk, a tanár máris átállna a morgolódóhoz, ha nem jutna eszébe gondolatban bár megkérdezni: te, drága becsmérlőm, mikor is voltál utoljára tüntetni? Ja, én? Soha, úgyis mindegy, úgysem lesz jobb, úgyis mindig csak egyeseknek sikerül minden... Rendben: ismét helyben vagyunk!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.