2009. május 06., 12:202009. május 06., 12:20
A házi készítésű táblatörlők sem mentettek meg a fenekestől, amikor a „fogd meg a cipőd orrát” varázsszóra kreatív osztálytársam hátsó fele feltűnően kidülledt, és a botdoktor suhintásakor tömör krétaport lövellt a levegőbe.
Később úgy éreztük, imánk meghallgatásra talált, beléptünk a napjainkra már divattá vált kicsi iskola, kicsi sztrájk tanítási rendszerbe. Sajnos ez nem tartott sokáig, olyan „normálisan” kellett befejeznünk a líceumot. Bocsánat, középiskolát. Vagyis gimnáziumot. Pontosabban mostanra már főgimnázium az én volt iskolám.
Amikor nővérem kijelentette, hogy diszkrimináció ez a fejlődés, mert ő is szeretett volna összeütközős kocsiba ülni, mikor még belefért, elgondolkodtam, hogy én pedig az iskolát tartom diszkriminálónak, ha már ilyen népszerű ez is. Bár a mi időnkben is gyakrabban váltogatták a tanügyminisztert és a tanrendet, mint mi a tornaszerkónkat, annyira sem voltak képesek, hogy egy tisztességesen felháborító ötlettel álljanak elő, ami miatt kivonulhatunk az utcára.
Pedig milyen jól elüthettük volna a közgázórákat banner készítésével, fontosnak tartottuk volna kifejteni a véleményünket és felháborodásunkat fizikaórán, lehetőleg úgy, hogy a matekból is egy kicsit lecsípjünk, suligyűlést hívtunk volna össze naponta kétszer, és a kapusszolgálatot kettő helyett négy diák végezte volna, nehogy ráadásul valamelyik osztálytársunk beálljon ámokfutónak, s lelövöldözze a diáktanács elnökét.
A sulirádióból minden szünetben a „Föl, föl vitézek a csatára!” kezdetű dal hangzott volna el. Milyen büszkék lettek volna rám a rokonok, látva, hogy felvonulunk az utcákon, kiköveteljük, megvédjük, kiharcoljuk a jogainkat.
De így? Egy-két unalmas sztrájk, semmi piszkálás, semmi felháborodás. Úgy kellett elvégeznem az iskolát, hogy legfőbb feladatom a tanulás volt. Hát élet az ilyen?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok