Aurescu támad

Hiszen Aurescu nagyon jól tudja: magyar–román viszonylatban a magyar fél mindig előhozza az elcsatolt területeken élő magyar közösség valóban problémás helyzetét – ezért aztán úgy próbálta meg leszerelni a magyar panaszokat, hogy előbb inkább ő aggodalmaskodott egy sort a Magyarországon élő románokért.

Hogy ez mennyire aránytalan, az számunkra evidens, hiszen egy közel 1,3 milliós romániai magyar közösség áll szemben a mintegy húszezres magyarországi románsággal.

És míg Romániában a magyaroknak most éppen azzal kell szembesülniük, hogy a román hatóságok egyre intenzívebben üldözik az anyanyelvhasználat jogát, a magyar nemzeti jelképeket a magyarok által őshonos közösségként lakott területeken, sőt az ingatlanrestitúció megtorpedózására irányuló szándéknak is látni a jeleit, addig Magyarországon kulturális autonómiát élveznek a románok, akik a kisebbségi oktatás és kultúra ügyeibe beleszólással rendelkező kisebbségi önkormányzatokat választhatnak az általuk lakott településeken.

Amelyek jóval több konkrét intézkedést hozhatnak, mint a Bukarest által korábban román mintára követelt, alanyi jogon járó parlamenti képviselő, akinek a kirakatszerepen és a mindenkori kormány támogatásának imperativusán kívül semmilyen jelentősége nincs.

Románia viszont – mint azt Aurescu ismét kijelentette – nem akar autonómiáról hallani a területén élő magyarok esetében. Sőt példaértékűnek tekinti az itteni magyarok helyzetét, amit a nemzetközi fórumokon is előszeretettel hangoztat – ráadásul sikeresen, hiszen az EU és az Európa tanács illetékesei sem győzik dicsérni a román „kisebbségvédelmi” modellt. A magyar álláspontot viszont jóformán meg sem hallgatják, legyen szó bármilyen, a határon túli magyar közösséget érintő ügyről.

Itt van például Markó Attila esete, aki ellen Románia európai elfogatóparancsot adott ki. A volt képviselő ügyében Aurescu az európai szabályozás tiszteletben tartását – vagyis Markó kiadatását – kérte. A restitúciós visszaélésekben való érintettséggel megvádolt Markó ugyanis korábban úgy nyilatkozott: nem hajlandó a szerinte nem korrektül eljáró román igazságszolgáltatás kezére adni magát, a magyar kormány pedig jelezte: magyar ügynek tekinti a megvédését. Az EU-tagállamoknak ugyanakkor kötelességük kiadni egy másik EU-tagállam által körözött polgárt.

Az ügy kapcsán vannak, akik máris diplomáciai bonyodalmaktól tartanak. Mert hiába éri számos bírálat az ügyészséget a román politikusok részéről is, nehezen hihető, hogy a román hatóságok meghátrálnának egy Budapest–Bukarest konfliktus elől. Minden bizonnyal úgy gondolják: ha Markót nem is vonhatják felelősségre, egy ilyen botránynak annyi haszna mégiscsak lenne, hogy még tovább rontaná Magyarország nemzetközi megítélését.

Igaz ugyan, hogy a romániai kormánypártok is megpróbálják megnyirbálni a korrupcióellenes ügyészség hatásköreit, de nem érdemes arra számítani, hogy majd Budapest szövetségesévé válnak a DNA túlkapásainak kipellengérezésében. A román gondolkodást ismerve ugyanis még a DNA legádázabb bírálói is a romániai igazságszolgáltatás legnagyobb méltatóivá avanzsálnak, ha a magyarok próbálják meg rossz színben feltüntetni azt a brüsszeli vagy washingtoni fórumok előtt.

Főleg úgy, hogy miközben Bukarest – még ha nem is őszintén – mindig azt mondja, amit Brüsszel hallani szeretne, Magyarország megítélése már amúgy is elég rossz, a bevándorlással és a halálbüntetéssel kapcsolatos újabb viták pedig aligha segítik elő, hogy empatikusan viszonyuljanak a Markó – és általában a határon túli magyarok – jogai iránti magyar érzékenységhez, legyen az bármenynyire is őszinte.