Ami, aki maradandó

Nehéz vitatkozni a döntést meghozó polgárok millióival, erdélyi magyarok tízezreivel, akik számtalan érvet tudnak felsorakoztatni elhatározásuk mellett. Alaposan megkönnyíti dolgukat, hogy ma már kitaposott út vezet az idegenbe, hiszen napjainkban gyakorlatilag nincs olyan család, baráti kör, amelynek legalább egy tagja ne külföldön keresné kenyerét, a példa pedig ragadós.

A szabad mozgás, munkavállalás előidézte elvándorlás állítólag akkora méreteket öltött, hogy – mint Andreea Păstîr­nac határon túli románokért felelős miniszter a minap közölte – tavaly több gyer­mek­nek adtak életet román állampolgárok külföldön, mint Romániában. Az uniós statisztikai adatokra hivatkozó tárcavezető szerint legalább 4,4 millió romániai él szülőhazája határain túl – természetesen túlnyomó többségük fiatal munkavállaló, akik a befogadóországukban megtapasztalt anyagi biztonság tudatában alapítanak családot.

Az adatok megdöbbentőek, ijesztőek azok számára, akik a szülőföldön próbálnak boldogulni. Hiszen az itthon maradottak nemcsak érzelmi veszteséget szenvednek rokonuk, barátuk „elvesztésével”: a minden téren egyre nagyobb méreteket öltő szakemberhiány tovább ront életminőségükön, megsokszorozza mindennapi életük gondjait-bajait. Kell lennie azonban egy pontnak, amikor a megállíthatatlannak tűnő, „önpusztító” jelenség következményei oly súlyossá válnak, hogy a társadalomban ösztönösen beindul egyfajta „öngyógyító” folyamat. Ez persze nem sétagalopp: vért kell izzadni. Ha pedig a pénz beszél, akkor emlékeztetni kell az anyanyelvére.

A „kényszergyógykezelés” hatásait már érzik a kis- és közepes vállalkozók, akik itt-ott már 2000–3000 lejes fizetésajánlattal vadásszák például az asztalosokat, autószerelőket, építőmunkásokat. A közszférában meghirdetett béremelések – még ha kampányfogásként indultak, és finoman szólva erőn felülinek tűnnek is – szintén elfogadhatóbbá tehetik a hazai viszonyokat, erdélyi magyar viszonylatban pedig a jelentős budapesti támogatások is elősegíthetik a szülőföldhöz kötődés megerősítését.

Igen, van az a pénz, amiért egy fiatal inkább hátrahagy csapot-papot, és nekivág az idegennek, de ez ugyanúgy igaz az itthon boldogulásra is. Persze utóbbi mindig jóval kevesebb lesz, de egyes dolgok tényleg megfizethetetlenek, ha az ember elveszti őket. És ezt éppen azok tudják igazán, akik ma a világ másik végén sírják vissza édesanyjuk főztjét, a haverok poénjait, „egy életük” immár meg nem élt világát.