„Erős” magyar–román viszony

A megállapítással csak egyetérteni tudunk, éppen ezért sajnálatos, hogy a magyar–román viszony a kilencvenes évek óta nem volt olyan mélyponton, mint most. Mind Bukarest és Budapest, mind Bukarest és a romániai magyar közösség tekintetében.

Az okok nagyjából ismertek: Budapesten 2010-ben olyan kormány került hatalomra – és kapott a kormányzás folytatására idén újabb négyéves felhatalmazást –, amelynek retorikájában erőteljes szerepet kap a magyar nemzet egységes mivolta országhatároktól függetlenül. Ennek részeként bevezette a könnyített honosítás intézményét, és világossá tette: a szomszédos országokkal fennálló viszonyt alapvetően meghatározza magyar szempontból, hogyan bánnak az illető kormányok az országok területén élő magyar közösséggel.

Romániában viszont olyan kabinet került 2012-ben kormányra, amely már eleve rosszhiszeműen viszonyult a magyar ügyekhez, hiszen a MOGYE magyar főtanszékeinek létrehozása miatt buktatott kormányt. A székely zászló és egyéb magyar jelképek elleni hatósági hadjárat unalomig ismert, az utóbbi időben viszont a bukaresti külügy valóságos magyarellenes ámokfutásba kezdett: a kisebbségek ellen lépett be egy nemzetközi perbe, üdvözölte a trianoni diktátumot, majd megtagadta két magyar konzuli iroda létrehozását.

A bukaresti lépések közvetlen oka továbbra is egyértelmű: a PSD semmilyen érdemi, a polgárok életszínvonalának növekedését és közérzetének javulását szolgáló eredményt nem tud felmutatni, ezért továbbra is a soviniszta, magyarellenes érzelmek gerjesztésében látja a szavazatszerzés leghatékonyabb módját. (Ne feledjük: ősszel államfőválasztás lesz). Ebben még a vele koalícióban kormányzó RMDSZ sem képes megakadályozni, ami jól jelzi a magyar szervezet kormányzati súlyát. Hogy a nemzeti retorika a magyar kormányoldal szempontjából sem mentes a választási megfontolásoktól, az is nyilvánvaló.

A nemzetegyesítésre való hivatkozás egyrészt az erre fogékony anyaországi, másrészt az újonnan honosult határon túli polgárok szavazatait biztosíthatja. A konfliktus fő oka ugyanakkor az, hogy a román politikum a nemzetépítési folyamat egyetlen útjának továbbra is a kisebbségektől való megszabadulást tekinti. A kisebbségek „integrálásának” egyetlen módozatát az asszimilációban látja, ezért is tesz meg mindent annak érdekében, hogy a kisebbségi ügy még véletlenül se legyen a mostaninál jobban számon kérhető nemzetközi szinten.

Ebben amúgy mindegyik fősodratú román párt egyetért, a most kormányon levő PSD azonban – már csak a gazdasági körülmények miatt is – jobban hajlik a magyarellenes megnyilvánulásokra. A magyar kormány határok fölötti nemzetegyesítő lépéseiben Bukarest továbbra is a trianoni határok megkérdőjelezésének szándékát látja, az akkor, illetve 1947-ben másodszor is megszerzett területek újbóli elvesztésétől fél.

A román külügy lépéseivel tehát ezt igyekszik ellensúlyozni, megpróbálja minden lehetséges eszközzel akadályozni a magyar–magyar integrációt. Románia – cinikusan – példaértékű román kisebbségpolitikáról beszél, és az önrendelkezési formák akadályozásának számon kérését azzal üti el, hogy az autonómia és a kollektív jogok biztosítását egyetlen nemzetközi szerződés sem szabja meg kötelezettségként.

Közben pedig – például a kisebbségi jogok uniós szintű rögzítését célzó Minority SafePack ellen perbe lépve – épp hogy mindent megtesz az ellen, hogy megszülessen egy ilyen jellegű nemzetközi egyezmény. Sportnyelven szólva: innen lenne szép felállni, és eloszlatni a román bizalmatlanságot.

Ami már csak azért sem könnyű, mert a magyarok kipellengérezése és „szívatása” még mindig az egyik leghálásabb szavazatszerzési módszer Romániában. A magyar diplomácia feladata az, hogy – többek között a nemzetközi fórumok és a legitim magyar kisebbségi szervezetek bevonásával – megtalálja a baráti meggyőzést és a nyomásgyakorlást egészséges mértékben ötvöző módszert arra, hogy megértesse Bukaresttel: ha a nagyváradi vagy a csíkszeredai magyar szabadon használhatja minden hivatalban az anyanyelvét, és közben a román mellett magyar állampolgár is, az még nem azt jelenti, hogy Erdély vagy a Partium fölött a magyar fél meg akarja kérdőjelezni Románia szuverenitását.

Csakis így lehet valóban „megerősíteni” a román–magyar viszonyt és a közép-európai együttműködést. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy Magyarország nemzetközi pozíciói megerősödjenek. Románia ugyanis világossá tette: jelenleg csakis nemzetközi nyomásra lenne hajlandó az autonómia bármilyen formáját érintően engedni. A szövetségesek megszerzéséhez azonban lényeges, hogy Magyarország tekintélye a jelenleginél jóval nagyobb legyen.