2009. október 05., 10:052009. október 05., 10:05
Meglehet, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) közös kormányzása vezetett a válsághelyzetbe, a kilépés után mégis a PDL egyedül lesz kénytelen elvinni a balhét. Ha pedig így alakul, az azt is jelenti, nem jött be Traian Băsescu nagykoalíciós stratégiája.
Ennek ugyanis az lett volna a lényege, hogy az államelnök-választási kampányban a legfőbb ellenfél ne emlegethesse: az országban rosszul mennek a dolgok. A PSD szervesen kapcsolódik a szakszervezetekhez, nem egy politikusa a szakszervezeti mozgalomból nőtt bele a pártba. Várható hát, hogy az elnökválasztási kampányba beékelődő sztrájkhullám a baloldali jelölteknek hangját erősíti, nekik hoz majd szavazatokat.
Az erdélyi magyar ember azonban valószínű, nem elsősorban e politikai szemüvegen keresztül értelmezi a közalkalmazottak sztrájkját. Lesz majd, akit hátráltat a munkabeszüntetés, és lesz, aki ebben látja sorsa jobbra fordulásának az esélyét. Ha elvonatkoztatunk a személyes érintettségektől, meglehet, nem tűnik igazságosnak, hogy éppen a közalkalmazottak elégedetlenkednek.
Tény, hogy az állam nem fizeti meg eléggé a munkájukat, de az is igaz, hogy kevésbé kell aggódniuk a munkahelyük elvesztése miatt, mint a magánszférában dolgozó társaiknak. Gazdasági válság idején pedig ez egyáltalán nem mellékes szempont. A biztosító társaságok is megkérdezik a biztosítottól, hogy mibe fektessék a pénzét. A részvények többet hozhatnak, de kockázatosabbak, az állampapír kevesebb, de biztos gyarapodást ígér.
Az általános sztrájknak azonban általános haszna is lehet. Világosan látszik ugyanis, hogy a kormány mindeddig nem találta meg a gazdasági válságból kivezető utat. A közalkalmazotti munka hatékonyságának a növelése helyett eddig csak afféle nevetséges megoldásokkal tudott előrukkolni, hogy mindenki vegyen ki tíz nap fizetetlen szabadságot. Ha a szakszervezeti nyomás kreativitást sajtol ki a kormányból, az valamenynyi állampolgár hasznára válhat.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.