2009. szeptember 21., 10:072009. szeptember 21., 10:07
Minden bizonnyal a mostani vehemenciának is meghatározó a belpolitikai komponense. A Ştefan Guşă tábornoknak szánt marosvásárhelyi szobor állítását megszavazó városi RMDSZ-frakciót ugyanis jobbára olyanok alkotják, akik annak idején borsot törtek az országos RMDSZ-vezetés orra alá azzal, hogy ellenezték Borbély László polgármester-jelöltségét.
Akkor csak a belső demokrácia felrúgásával sikerült Markóéknak az általuk kívánt irányba terelni a történéseket. Ezúttal viszont okkal érezhetik nyeregben magukat. Helyes ugyanis elvszerűnek, értékkövetőnek lenni Ştefan Guşă ügyében, még akkor is, ha cserében egy Sütő András-szobor lehetősége lebeg a szemek előtt. Sütőre nézve is méltatlan, hogy városában csak a temesvári forradalmárokba lövető tábornokkal párosban lehet szobrot állítani neki.
Ő ugyanis egy életművel tette jóvá egykori kommunista kilengéseit. Herder-díjjal is elismert irodalmi munkásságára egyként lehetne büszke a város román és magyar lakossága. Ştefan Guşának viszont a ceauşiszta életműben volt egy jó irányba tett kilengése: hogy 1989 decemberében ellenezte a moszkvai segélykérést. A Benedek István vezette RMDSZ-frakciónak is be kellett volna látni, hogy ez kevés.
Mentségükre csak az szolgálhat, hogy éppen Markó Béláéktól tanulták el a politikai cserekereskedelem trükkjeit. A 2000–2004-es parlamenti ciklusban, a kisebbségben kormányzó Szolciáldemokrata Párt támogatása idején ugyanis az RMDSZ vezetői honosították meg a szövetségben az adok-veszek gyakorlatát. Ők tették politikai alku tárgyává azokat az ügyeket is, amelyekhez elvi okokból kellett volna ragaszkodniuk. A mostani szoborállításban tulajdonképpen az elvtelen tranzakciós politika üt vissza.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.