2009. április 01., 11:022009. április 01., 11:02
Ugyanez a kérdés merül fel akkor is, ha magyarul címezzük meg a borítékot, ha magyarul próbálnánk érvelni a bíróságon folyó perünkben, vagy ha magyarul szeretnénk vizsgázni a jogosítvány megszerzéséért. A tény, hogy a kisebbségi ember nap mint nap ilyen dilemmák elé kerül, önmagában is azt igazolja, nincs teljes és tényleges egyenlőség, a többségiek mindig helyzeti előnyt élveznek. A hátrány leküzdéséhez pedig a kisebbséginek folyamatos többletmunkára van szüksége. A többség mindig hazai pályán játszik, a kisebbség mindig idegenben. A gyakorlati érvek pedig mindig a többséget erősítik. Ha beadványomhoz meg akarom nyerni a tanácsosok támogatását, folyamodjak a többség nyelvén; ha biztos akarok lenni abban, hogy célba ér a levelem, ne kockáztassam a magyar nyelvű címzést; ha győztesen akarok kikerülni a pereskedésből, ne kérjek tolmácsot a bíróságon. Ezek a kompromisszumok pedig apró lépésekkel vezetnek az önfeladáshoz, a nyelv, az identitás elvesztéséhez, az asszimilációhoz. Azzal, hogy megpróbálunk érvényt szerezni anyanyelv-használati jogainknak, egyenrangúságunkat akarjuk tanúsítani, azt próbáljuk önmagunknak is, másoknak is sugallni, hogy nem vagyunk alacsonyabb rendűek, hogy nekünk is jár az, ami mások számára magától értetődik. A többségi oldalon eddig idegenek voltak a kisebbségi szempontjaink, nem is értették az ezekkel kapcsolatos érveinket. Brüsszelben azonban a románok ugyanúgy kisebbségiek, mint a magyarok, az Európai Parlamentben ugyanúgy mérlegre kell tenniük a célszerűség és az egyenrangúság szempontjait. Az Európai Unió segíthet az empátia kialakulásában. Ha pedig eljutottunk a megértésig, már csak az a kérdés, van-e akarat a tényleges egyenjogúság kialakítására.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.