„Székelybicska-gyár”

„Amióta a halál béjött, az élet nem biztos” – foglalja össze élete bölcseletét Tankó Jenõ, az egyik utolsó háromszéki bicskakészítõ. Amíg azonban egészséges, hasznosan szeretné eltölteni idejét, ezért állt rá a bicskakészítésre. A 75 éves öregember élete jelentõs hányadát vonaton töltötte. 1957-tõl vezette a Kommandó környéki keskeny vágányú vasút gõzmozdonyait. 1960-ban ideiglenesen küldték Kovásznára, aztán ottragadt. Az elsõ bicskát 1946-ban lakatosinasként készítette. Megtetszett a foglalatosság, ha ideje engedte, és ha volt alapanyag, mozdonyvezetõként is odaállt a satu és a köszörû mellé. „Örökké bánom, hogy nem számoltam, hányat készítettem” – jegyzi meg. Ezres nagyságrendûre teszi a keze alól kikerült vágószerszámok számát. Mostanában hetente négy-öt példányra futja. Lehetne több is, de a bicskanyélhez szarvasagancs kell, az pedig nincsen korlátlan mennyiségben. No meg csak délelõtt szeret dolgozni. Délután, amikor a nap rásüt az udvar végi kis mûhelyre, bent elviselhetetlen lesz a hõség. Akkor már a szoba hûvösén érdemes tévét nézni, újságot olvasni. A kovásznai vasúti állomás környéki házsor – ahol otthont teremtett magának – annak idején munkásszállásnak épült. A lakások egyetlen szobából, kis elõszobából állnak.

Újrahasznosított alkatrészek

A mûhelyként szolgáló deszkabódé sem nagyobb három négyzetméteresnél. Szerszám sincsen sok benne. A bicskakészítéshez mindössze egy üllõül szolgáló vasdarab, hidegvágó, kalapács, fûrész, satu, köszörû és fúrógép kell. No meg alapanyag. Megtudjuk, a bicska éle és rugója a környék keretfûrészeinek az elkopott vagy eltörött fûrészlapjaiból készül. „Ez jól tartja az élét, csak hamar megmattul” – magyarázza a mester, aki szerint rendszeresen kell szalonnázni az általa készített bicskákkal, hogy az él ne rozsdázzon. Próbálkozott inoxéllel is, de nem vált be a kísérlet. A hidegvágó, mellyel a fûrészlapot a kívánt formákra szabja, korábban esztergakés volt, és vésõhöz hasonlít. Ezzel azonban csak hozzávetõleges formákat lehet kialakítani. A felületek lefinomítása, az acéldarab megélezése a köszörû mellett történik, minden szemmértékre. Sablont a mester nem használ, a colstok is csak ritkán kerül le a polcról. Hosszú élû bicskát nem készít, a „policok” egyszer megszólították, és elmagyarázták, hogy az már vágófegyvernek számítana. Az él és a rugó két pléhlap közé kerül, nyitszegek rögzítik. Innentõl már csak arra kell figyelni, hogy a szerszámnak jó fogása legyen. Ezt biztosítja a nyél csontborítása. „A villanyszerelõk által használt textolittal is dolgoztam, de mindenkinek agancsnyelû bicska kell” – magyarázza a mester. A szarvasagancsot a pásztorok hozzák; általában bicskával kell fizetni érte. Azok az agancsok kerülnek a mester asztalára, amelyeknek nem találták meg a párját.

„Ebbõl öt bicska jön ki” – mutatja az aznap kapott mintegy kétaraszos agancsot, és neki is lát a fûrészelésnek. Az elágazások, vagy azok a részek, amelyeket az erdõn rágcsálók kezdtek ki, nem hasznosíthatók.

Székely bicska román zsebben

Zabolán és Gelencén is élt egy-egy bicskakészítõ, de meghaltak már – tudjuk meg a mestertõl, õ az utolsó a környéken. Tankó Jenõt sem az üzlet motiválja. Soha nem árulta a bicskáit, mindig házhoz jöttek a megrendelõk. „Fõleg az erdei munkások és a pásztorok” – írja le a vásárlókat a mester. És mivel a pásztorkodással elsõsorban románok foglalkoznak a vidéken, a székely bicska többnyire a román pásztorok barna posztónadrágjának a zsebébe kerül. Azért kell kis vaskarikát is tenni a nyelére, hogy tudják az övükhöz láncolni vagy kötni a szerszámot. A bicska ugyanis könnyen kicsúszik a zsebbõl. Volt azonban példa arra is, hogy magyarországi turisták látogatták meg. „A saját bicskámat is oda kellett adnom” – idézi fel a történetet. Mosoly még a derûs emlékek megemlítésekor sem jelenik meg a mester szigorú arcán. Megjegyzi, 15 éve özvegyült meg, azóta egyedül tengeti napjait. Tankó Jenõ már csak arra vágyik, hogy egészséges maradjon, és sok bicskát készíthessen.