Open Stage: miniatűr valóság a színpadon

– Hogyan összegezné az elmúlt tíz évüket, milyen változásokon ment keresztül az Open Stage megalakulásától napjainkig?

– Azt, hogy milyen változásokon mentünk keresztül, inkább a nézők tudnák megmondani. Tíz évvel ezelőtt adtuk ki az első lemezünket, de már 18 éve foglalkozunk a parodizálással és színházzal is. Ennyi idő alatt akarva-akaratlanul érnek minket hatások, ezek általában a szakmánkkal kapcsolatosak. Azt gondolom, hogy óriási változásokon nem mentünk keresztül, de természetesen mindig próbálunk új dolgokkal előállni, valami újat vinni a történetbe.

– Mindketten színészek, ön a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Ház igazgatója is. A színészi munka mellett mennyi idő marad az Open Stage-dzsel foglalkozni?

– Marad időnk, ez mindig egyeztetés kérdése. Nyilván, ha kevesebb dologgal foglalkoznánk, akkor több maradna, de most úgy érezzük, hogy ez így rendben van. Mostanában nem vagyunk annyira aktívak, mint ezelőtt pár évvel, de idén be akarunk mutatni egy olyan színházi előadást, amely teljesen újszerű; csak belső térben fogjuk játszani, és valamikor ősszel turnézunk is vele.

– Ezekben a produkciókban inkább a saját élményeiket dolgozzák fel?

– Igen, csak a saját élményeket dolgozzuk fel. A jeleneten belül minden rezzenés a saját kudarcunkat, sikerünket, frusztrációnkat szemlélteti. Majdnem semmit nem használunk fel abból, amit hallunk, mert hiába hallunk nagyon jó dolgokat másoktól, azt nekünk borzasztó nehéz adaptálni. Ugyanakkor más történeteit nagyon ritkán tudjuk átalakítani a mi nyelvünkre, a mi ízlésünkre. És ha valamilyen szerepben nem érezzük kényelmesen magunkat, akkor nagyon feszültek vagyunk a színpadon, és ez nem tetszik a nézőnek. Inkább abból merítünk ihletet, ami bennünket közvetlenül érint, és amit megtapasztalunk.

– Mennyi a spontaneitás, és mennyi az előretervezettség ebben a munkafolyamatban?

– A műsornak körülbelül 80 százaléka előre tervezett, mert nem merünk kockáztatni. A maradék 20 százalék a nézőktől, a hangulattól függ, és ezt a jelenetek dinamikája hozza. Nem merünk 100 százalékban „rátörni” a nézőre, csak nagyon rövid időre. Például egy improvizációs rész nem több három percnél, és ha úgy érezzük, hogy az kifulladt, akkor továbblépünk.

– Humorukat, paródiáikat talán jobban értik és érzik a székelyföldiek, mint mondjuk, a partiumiak vagy magyarországiak. Szükség van arra, hogy például a magyarországi közönség igényeihez alakítsák a műsorokat?

– Egy kicsit át kell alakítani, mert ott inkább a kíváncsiságnak az energiáját érezzük a nézők részéről, és nem pedig a hahotázást. Magyarországon már többször is felléptünk olyan helyen, ahol 60 percig csendben volt a közönség. Nem lehet rájuk haragudni, mert egyszerűen csak nem jött át nekik a poén. Pedig a jeleneteket nem úgy válogattuk össze, hogy nagyon autentikusak legyenek, hanem inkább logikai buktatókra alapozódott a műsor. Abban bíztunk, hogy az működik, voltak hatalmas nagy sikerek és bukások is. Ez itthon is megtörténik, és benne van a műfajban.

– Milyen új irányzatok jelennek meg ebben a műfajban, hogyan próbálnak újítani?

– Nem tudom, hogy milyen új irányba lehetne elmenni, mindenki keresi az újdonságot ebben a műfajban. Minket inkább a színházi vonal izgat jobban, azokat a szituációkat keressük, amelyek jelen vannak a hétköznapjainkban, de nincsenek mindig olyan hangsúlyos ponton, hogy az ember felfigyelne rájuk. Nagyon sok olyan helyzet létezik, amit ha kinagyítunk a színpadon, és esetleg elemeljük a valóságtól, akkor – ha azt jól megírták, és jól előadják – nagyon jó kis groteszk dolgot lehet kialakítani.

A színházi vonalon belül inkább a groteszk és a szatíra érdekel minket, a jövőben is ezzel szeretnénk foglalkozni. Úgy érezzük, hogy ehhez van közünk, mert a stand up műfajjal nem is igazán foglalkoztunk, nincs hozzá affinitásunk. Mi inkább a kettős szituációs, dramaturgiailag jól megszerkesztett jelenetekben gondolkodunk, és abban érezzük magunkat biztonságban – hogy jók vagyunk-e benne, azt majd a nézők döntik el.

– Sokan úgy gondolják, hogy ez a műfaj jobban működik élőben, és CD-n nem jön át annyira a poénok hangulata.

– Az előadás hangulata semmiképp nem tud átjönni, viszont amikor ezeket a lemezeket készítettük, nem is az volt a lényeg, hogy a műsoraink hangulatát adjuk át, hanem egy olyan világot akartunk teremteni, amit a színpadon nem lehetséges. Például a Humorfeszten előadott jelenetek egyikének van egy audió verzója is, azt meghallgatva teljesen más a tapasztalat, mint a színpadi bemutató után. A stúdióban van legalább 60–70 effekt, ami segíti a produkciót, sokkal több karaktert lehet behozni másodpercre pontosan, mindezt a színpadon nem lehet kivitelezni. Fordított esetben is megtörtént, hogy ami a színpadon működött, az audióban megbukott. Ez két különböző műfaj, ezért tudni kell, hogy milyen eszközökkel lehet hozzá nyúlni, hogy az alkotás végül izgalmas legyen a hallgató vagy a néző számára.

– Melyek a további terveik: készítenek új zeneszámokat, videoklipeket?

– Rengeteg új anyagon dolgozunk, 2011-ben jelent meg az utolsó lemezünk, utána rengeteg anyagot írtunk ki, sok minden tervben van. Lemezt kiadni már nem üzletszerű, nem is nagyon próbálkozunk. Valószínűleg a zenei piacon egyre népszerűbbé váló videoklip-megjelenítést választjuk a jövőben. Az év végére tervezünk egy nagyszínpadi előadást, ez kicsit az operett világából fog meríteni, sok ötletünk van arra, hogy humorunkat hogyan párosítsuk ezzel a műfajjal. Emellett még dolgozunk egy-két dalon, de nem amíg nincs mondanivalójuk a daloknak, addig nem erőltetjük őket. A dalaink sosem azt a hatást váltották ki az emberekből, hogy mindenki szétszakadt a röhögéstől a képernyők előtt.

– Akkor mi a céljuk a dalokkal, előadásokkal? Van egyfajta nevelő hatásuk a műsoroknak, el akarják gondolkodtatni a nézőket?

– Igen, van egy kis nevelő hatása. Én azt a fajta humort szeretem, ami jól kitalált, jól kidolgozott, és mögötte még nagyon sok réteg fellelhető. Ha a közönség többször meghallgatja, és sok mindent felfedez benne, akkor az nagyon izgalmas. Ha lehet így nevezni, akkor mi igényességre törekszünk, nekem jólesik, hogy például több mint tízéves poénjainkat mondják el gyerekek, mert akkor azt érzem, hogy valami megmaradt bennük.

Megpróbáljuk azt elkerülni, hogy egy műsor után semmi gondolat, tapasztalat ne maradjon a nézőben. És nemcsak a poénokkal kapcsolatban, hanem egy felrajzolt szituációval, amit kinagyítunk. Ezekben például olyan konfliktushelyzetek vannak, ami a reális életben abszurdumnak számít. Megtörténik, de nem úgy, ahogyan mi bemutatjuk, de ha épp úgy ábrázolnánk, akkor nem lenne izgalmas, és azt bárki előadhatná. Mi arra törekszünk, hogy egy kicsit elemeljük a valóságtól a történetet, és próbáljuk felnagyítani azt a miniatűr valóságot, amiben élünk, és amiért mi is felelünk.