Japán: menni vagy maradni?

Pénteken egy hete, hogy 9-es erősségű földrengés rázta meg és mozdította el Japánt. A bő 300 kilométeres távolságnak köszönhetően a fővárosban ez idáig nem keletkeztek a földrengés okozta számottevő személyi és anyagi károk, a szökőár sem pusztított. Tokió, s vele együtt a mi gondjaink eltörpülnek, szinte jelentéktelenek a földmozgás epicentrumához közel eső, a fővárostól 300 kilométerre északkeletre fekvő Szendáj környéki túlélők viszontagságaihoz képest.

A természet még véletlenül sem kegyes most hozzájuk: a tél újra támad, fagypont alatti hőmérsékletekkel és havazással, minimálisra csökkentve a cunami sújtotta részeken tengődő emberek túlélési esélyeit. Semmijük sem maradt, és jelenleg is tart a nélkülözésük. Az emberek többségének épphogy csak fedél van a feje fölött. Barátnőm, Mio családja a jelenlegi helyzetben még szerencsésnek mondható, hisz bár északon laknak, s közel a Csendes-óceán partjaihoz, a múlt pénteki katasztrófa helyszínétől távol, mintegy 250 kilométerre élnek. Így a kezdeti áramszünet után most főleg benzinhiánnyal, az ebből következő helyhez kötöttséggel és az élelmiszer-utánpótlás akadozásával kell szembesülniük.

Naponta három földmozgás

Bár Tokióban az élet viszonylag visszatért a szokásos medrébe, mégsem lélegezhetünk fel – a szó szoros értelmében. A fukusimai atomerőműben történtekről bármit is írok most, az már a következő percben „tegnapi hír”, így egyelőre csak annyit, hogy feszült figyelemmel követem, követjük az eseményeket a tévén és az interneten keresztül. A világhálón az angol nyelvű helyi, illetve amerikai és brit sajtót és lehetőleg független szakemberek véleményét figyelem rendületlenül.

Az imént olvastam, hogy az amerikai nagykövetség azt tanácsolja állampolgárainak, hogy hagyják el az atomerőmű 80 kilométeres körzetét. Tokióban most még nincs emberre káros sugárzásveszély, mindenki bízik benne, hogy ez így is marad a legrosszabb esetben is. Most a legkevesebb, amit tehetek, hogy maszkkal próbálom védeni a légzőszerveim, és ha lehet, nem tartózkodom sokáig a szabad ég alatt.
Az utórengések gyakorisága és erőssége is meglehetősen nyugtalanító. Amikor sikerül egy kicsit nyugodtabban viselkedni, már-már megkönnyebbülni egy kicsit, akkor ismét rengeni kezd a föld. Eddig a hét minden napján legalább napi három erősebb földmozgásban volt részünk Tokióban: kora reggel, déltájt és késő este. Rendszeresnek tűnhet, de a valóságban a nap bármely időszakában számítani kell akár erősebb rengésre is.

Sem hősiesség, sem gyávaság

Miután március 16-án, szerdán este sikerült újból beszélnem a szüleimmel, úgy tűnik, sikerült egy kicsit megnyugodnom, bár még nincs sok okom rá. Felelőtlenségnek tűnhet, de a barátnőmmel egyelőre Tokióban várjuk a friss fejleményeket s a helyzet alakulását. Mindketten bejárunk dolgozni, hisz a lakásunkban sincs igazán nyugalmunk: az utórengések miatt tanácsosabb a lakóházunknál sokkal földrengésbiztosabb helyen tartózkodni. A máskor legnyugodtabbnak számító otthon töltött esték egy csapásra idegtépően hosszú órákká változtak.

A munkahelyemen a vezetőség, a munkatársak túlnyomó többsége bejár dolgozni. Az irodában tevékenykedő külföldiek fele ma már nem jött be, tőlem is kérdezték a japán kollégák, hogy mit tanácsol a nagykövetségem, ideje-e már elhagyni Tokiót, illetve Japánt. A román nagykövetség legutóbbi közleménye szerint a fővárosból jelen pillanatban nem szükséges az evakuálás. A magyar nagykövetség már javasolja a főváros elhagyását, de az országét még nem. Ebben a rendkívüli helyzetben azt vallom: ahogyan a maradás sem jelent feltétlenül hősiességet, úgy a menekülés sem számít mindenképpen gyávaságnak. Most be kell fejeznem e sorokat, mert hamarosan áramszünet lesz sok helyen Tokióban, az áramot is nélkülöző országrész megsegítése céljából.

Kiss Lajos, Tokió