Egy hónap a mennyországban

Fotó: Olosz Emese

A szatmárnémeti szülői házban testvérével és szüleivel együtt meredünk a számítógép képernyőjére, amelyen egymást váltják a tibeti felvételek. Némelyiken égbe meredő, hó födte hegygerincek, sziklába vájt keskeny, szerpentines utak, folyók völgyében meghúzódó tenyérnyinek tűnő zöld szigetek, másokon színes ruhákba öltözött emberek, jakcsordát terelő pásztorok... Szinte valamennyi képhez magyarázat, történet tartozik.
A sziklahegyek a rájuk eső napsugarak függvényében állandóan változtatják a színüket. A megművelt parcellák nem szabályos téglalap alakúak, mint nálunk, kanyargó peremeik úgy illeszkednek egymásba, mint egy kirakójáték elemei. A jakokat elhajtják a lakott területekről, hogy ne tegyenek kárt a termésben a betakarítás időszakában. Az emberek minden terményt a hátukon szállítanak, kosarakba vagy óriási kendőkbe fogva, és a lapos fedelű házaik tetején szárítanak meg télire. Rágcsálóktól nem kell tartaniuk, a tengerszint fölötti 3500 méteres magasságon már nem élnek meg. Olyan kép is akad, amelyiket a döcögő terepjáró ablakán kinyújtott fényképezőgéppel sikerült elkészíteni, hogy azt érzékeltesse, milyen mélységes szakadék tátong az út mellett, és a keréktől az útpadka pereméig alig egy arasznyi a távolság. Megtudjuk, hogy a hegyi utak kanyarjaiban a szembejövő járművek vezetői dudajelekkel beszélik meg, hogy melyikük húzódik félre.
Miközben a távoli tájakat, a távoli kultúra lenyomatait bámuljuk, előkerül egy kis darab jaksajt. Szinte lecseppen a zsír a fóliáról, melyből kicsomagolják. Keményebb, sötétebb és zsírosabb, mint a tehéntejből készült sajtok. Miközben azt majszoljuk, a mérnöknő édesapja magyarázza el, hogy Tibet hányadrésze került kínai fennhatóság alá, és mekkora az Indiához tartozó rész, amelyben a lánya járt. „Ha eltúloznék valamit, édesapám azonnal rajtakapna. Míg odavoltam, mindent elolvasott Tibetről, ami a világhálón megtalálható” – jegyzi meg mosolyogva Olosz Emese.

Évszázados változatlanság
Nagyjából ilyennek láthatta a tájakat, az épületeket, az embereket Kőrösi Csoma Sándor is 185 évvel ezelőtt. A magyar műemlékvédő csoport a székely világjáró nyomdokain jutott el Zanglába, abba a kolostorba, ahol Csoma Sándor megalkotta a tibeti– angol szótárt. Mint megtudjuk, a település neve mennyországot jelent tibetiül, Ladakot pedig – a tartomány nevét – a hágók őreként lehetne magyarra fordítani. Az egykor Csoma Sándornak is otthont adó épület voltaképpen nem is kolostor, hanem a zanglai király nyári rezidenciája. A király azonban szerzeteseket is befogadott, akik jelenlétükkel az egész épületnek szakrális szerepet adtak.
A 3700 méteres tengerszint fölötti magasságban fekvő, mára romos állapotba jutott kastély kőből, vályogból és fából épült. Éppen az a szárnya omlott össze, melyen keresztül az ép részeket lehetne funkcionálissá tenni. Csoma szobája azonban még viszonylag ép. A király családja az után költözött a völgyben fekvő településre, hogy a sziklán elapadtak a kutak. A műemlékvédelmi munkálatokhoz is lentről, a patak medréből kellett felhordani a vizet a palotához. Ráadásul segéd is csak nehezen akadt. A kora őszi betakarítás idején mindenkinek a téli táplálék biztosítása a legfontosabb. A mintegy negyven családot számláló településen ugyanis sokan úgy élik le az életüket, hogy pénzt alig látnak. Megtermelik maguknak azt, amire szükségük van. Házaik úgy vannak berendezve, hogy a hosszú fagyos téli időszakban az alagsorban tartott jakok melegítik a fölöttük berendezett lakószobát. A kályhába is szárított jaktrágyával gyújtanak be. Fa szinte nem létezik a környéken. Csupán a gazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy áramfejlesztő generátort vásároljanak, és villannyal működő készülékeket használjanak a háztartásban. A király ma már nem uralkodik népe fölött, a címét azonban őrzi. Még az aláírásából is kisilabizálható: king of Zangla. Számára afféle közhivatalnoki státust biztosít az indiai állam, a hercegek jövőjét mégis egy panzió felépítésével szeretné biztosítani. A kietlen táj szépségét ugyanis kezdik felfedezni a turisták, igény mutatkozik a szálláshelyekre. A magyar csoport tagjai számára egy helyi család házának a téli szobájában tettek a földre matracokat. Ez a család biztosította számukra az ételt is. „Elég nehéz volt megszokni” – ismeri be Olosz Emese. Csapatinak nevezett, kovász nélküli rozskenyér és párolt zöldség volt a mindennapi menü. A desszertnek számító jaksajtot kérni kellett.

Kilátás Csoma szobájából
A Csoma Sándornak is otthont adó épület helyreállítását egyébként egy nagyváradi születésű, Japánban doktoráló fiatalember vette a fejébe. Irimiás Balázs gyűjtötte össze a zanglai értékmentőket, és ő győzte meg a magyarországi szakhatóságot is, hogy érdemes támogatni a programot. Az épületet úgy próbálják megmenteni, hogy a munkálatokban csak hagyományos építőanyagokat és hagyományos módszereket használnak. Olosz Emese a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat statikusaként került a csapatba, melynek most elsősorban az épület állapotának a felmérése, és a helyreállítás elkezdése volt a feladata. A munkát a csomasroom.kibu.hu honlapon meghirdetett téglajegyek és gerendajegyek vásárlóinak a támogatásából sikerült elkezdeni. Olosz Emese csak azt sajnálta, hogy neki már egy hónap alatt lejárt a küldetése. A csapat többi tagja még egy hónapot Zanglában maradhatott.
Nemcsak kalandnak szánták, hogy egy éjszakát a romos épületnek abban a szobájában töltöttek, amelyben Csoma Sándor is lakott. A padlón fekve átvirrasztott éjszaka azokat az életkörülményeket idézte számukra, amelyek között a tibeti–angol szótár megszületett.