„Kicsit otthagytam a szívemet Kenyában” – Rusu Szidónia szociológus festéssel, jótékonysági estekkel támogatná az árvákat

Az intézményekben levő gyerekeknek egyrészt anyagi támogatást nyújtunk, másrészt amíg ott tartózkodunk, amiben csak lehet, segítünk. Ezúttal például különböző foglalkozásokat tartottunk nekik, valamint zenét, festészetet, varrást tanítottunk, illetve bibliai történeket olvasunk fel, és sokat énekeltünk.

– Mwatati és Voi nevű kenyai falvakban látogatattok meg egy-egy árvaházat. Hány gyerekkel foglalkoztatok?

– Az egyik árvaházban körülbelül 24-25 gyerek volt, de ez a szám időnként növekedett, mert jöttek a faluból is kicsik, úgyhogy körülbelül 30 gyerekkel dolgoztunk egyik héten, a másik héten pedig ugyanennyivel a második árvaházban. Továbbá hétvégén egy helyi gyülekezet gyerekeivel is foglalkoztunk, ott közel hetven résztvevő volt.

– Hogyan fogadtak titeket a gyerekek?

– Nagyon örültek nekünk, és nem feltétlenül annak, hogy hoztunk valamit, hanem hogy jött valaki hozzájuk, és foglalkozik velük. Volt olyan kisgyerek, aki még nem látott fehér embert, és nagyon kíváncsian felült az ölembe, megsimogatta az arcom, és csak csodálkozott.

– Bár a gyerekek jobban örültek a jelenléteteknek, mint az ajándékoknak, ti kézzel festett tornazsákokkal leptétek meg őket. Hogyan sikerült ez a projekt?

– Ez a projekt két elemből állt össze: az egyik részben vásároltunk vászontáskákat, tornazsákokat, amelyekre itthon festettünk különböző mintákat, és elvittük az ottani gyerekeknek. Körülbelül 20 ember vett részt a meghirdetett festési akciókon, és 50 tornazsákot hoztunk létre. Ezenkívül az általam alapított SidoniaArt felajánlotta, hogy a festett táskák árából befolyó összeget is elviszi Kenyába – ebből 250 eurót sikerült összegyűjteni. Ez Kenyában két és fél havi fizetést jelent, úgyhogy nagy segítséget jelentett számukra.

– Mire fordítják majd ezt az összeget?

– Ebből a pénzből az árvaházban szeretnének újításokat végezni, tudni kell, hogy nagyon rossz körülmények uralkodnak ezekben az intézményekben, és az egyik helyre függönyt fognak venni, a másikra pedig asztalokat és székeket. Ugyanakkor a vizet nagy tározókban tartják, és az egyik elég rossz állapotban van, ezért szeretnék azt is kicserélni a kapott pénzből. Többen nyújtottunk anyagi támogatást, ezért szép összeg gyűlt össze, és elég sok mindent tudnak kicserélni, illetve érdekességként, bármire, amit a Grace szervezet hozzájárulásával vesznek, mindig ráfaragják a Grace nevet a büszkeség és köszönet jeléül. 

– Bár a missziót már ötödik alkalommal szervezték meg, te most vettél részt először. Milyen élménnyel, tapasztalatokkal tértél haza?

– Fantasztikus élmény volt, mivel ott annyira másak az emberek.

Ahhoz képest, hogy borzasztó körülmények között élnek, tudják értékelni az életet, harmóniában vannak a természettel. A szeretet, az öröm jelentett óriási élményt számomra, mivel itthon ebben a rohanó világban nem tapasztaltam ekkora mértékben.

– Milyen veszélyekkel kellett szembenéznetek az ottlétetek idején?

– Az elején nagyon megijesztettek minket, hogy mindenképp oltsuk be magunkat, szedjünk gyógyszereket, nehogy elkapjunk valami betegséget, mint a sárgaláz, tifusz, malária. Mi elég steril körülmények között éltünk, vendégházban voltunk elszállásolva, volt vizünk. Ilyen szempontból nem láttam veszélyt, egy idő után nem szedtük a gyógyszereket, mert nem láttuk értelmét, és nem is volt eset ilyen betegségekre. Viszont nem igazán járkálhattunk egyedül, sok veszélyes környék volt, sokan fegyvert hordanak, és fehér nőként nem volt ajánlott egyedül sétálni. Egyik nap elmentünk az ócskapiacra, amely egy óriási téren volt tele emberrel, és egy adott ponton azt hittem, hogy nem fogunk kijutni onnan.

Ezenkívül a szafari túra során egy elefánt nagyon közel jött az autónkhoz, akkor kicsit veszélyes volt a helyzet, mert valaki elkezdett hangoskodni, és az elefánt megijedt, ekkor már mi is féltünk, hogy megtámad, de a sofőrünk gyorsan elhajtott. Ugyanakkor már a vízumellenőrző pontnál figyelmeztettek minket arra, hogy dobjuk el a műanyag zacskókat, mivel pár éve hoztak egy törvénykezést, amelynek értelmében nem szabad műanyag zacskókat használni vagy forgalmazni Kenyában. Ezt nagyon szigorúan büntetik: a használat hat hónapos börtönbüntetést von maga után, a forgalmazás pedig 3–6 évig terjedő börtönbüntetéssel jár. Ennek az előzménye, hogy nincs hol tárolni a szemetet, és a szél szétfújta a zacskókat, amelyeket megettek az állatok és elpusztultak. Ezt most papírzacskóval és organikus anyagból készült szatyorral próbálják megelőzni.

– Milyen akciót terveztek a jövőben?

Az amerikai vezetőségű Grace szervezet minden évben más embereket visz Kenyába, főként azért, hogy ez a tapasztalat adjon egy löketet az életedben, és amikor hazajössz te is tegyél valamit a helyi közösségekért. Viszont én kicsit otthagytam a szívemet Kenyában, ezért pár emberrel szeretnénk visszamenni. A jelenlegi akciónk során támogatni szeretnénk egy-egy gyerek iskoláztatását. Ott olyan messze vannak a tanintézmények a lakóövezettől, hogy muszáj bentlakásban lakni, és nincsenek szállítási eszközök, ezért a bentlakás költségeit szeretnénk valamennyire fedezni.

Azt tapasztaltam, hogy jelentős a hiány ezen a területen, pedig nagyon sok tehetséges diák volt ott, de nem voltak eszközeik, amelyek lehetővé tették volna a rajzolást, festést.

– Az iskoláztatás támogatását hogyan szeretnéd megvalósítani?

– Én arra gondoltam, hogy folytatnám azt a kezdeményezést, amely során felajánlom a táskáim árából befolyó összeg egy részét, valamint szeretnénk jótékonysági esteket szervezni, esetleg afrikai estet, ahol jellegzetes ételt készítünk, és itt bárki támogathatná a gyerekeket. Nagyon fontosnak tartom ezt, mert ott az egyetlen esély arra hogy kikerüljön a gyerek abból a környezetből az, hogy tanul. És csak akkor tud tanulni, ha valaki támogatja az iskoláztatását.

– Erre gondolom vannak pozitív példák.

– Amíg ott voltunk épp jött egy csapat az árvaházba, akik közül az egyik személy onnan került ki. Zakariásnak hívják, és tényleg borzasztó körülmények között élt, viszont valaki felvállalta az iskolázatását, így el tudott menni egyetemre, vegyészmérnöknek tanul, ha jól tudom. Pár személlyel közösen alapított egy szervezetet, amely támogatja a fiatalokat. A tagok rendszeresen visszatérnek az árvaházba, elmesélik élettörténetüket, és ők is gyűjtenek maguk között pénzt, amiből ételt vásárolnak. Ez tényleg fantasztikus, hogy nem felejtik el, hogy honnan jöttek, és visszatérnek segíteni.