„A jó és erős képek beleégnek a retinámba” – Hajdú D. András fotográfus a nagybányai nyomortelepen készített felvételeiről

– A nagybányai nyomortelepeken élő cigányok élete régóta foglalkoztatja, már nyolc éve visszajár dokumentálódni, fotózni. Miért?

– 2011-ben jártam először Nagybányán, mellbe vágott, amit ott láttam. Akkor csak nagyon rövid időt töltöttem a városban, és úgy éreztem, ennél sokkal komplexebb a téma, úgyhogy elkezdtem visszajárni. Először még egyedül, aztán becsatlakozott egy operatőr barátom is, Ivándy-Szabó Balázs, onnantól ketten jártunk vissza. Ezekről az utakról készült el egy 12 perces film, ami elérhető a Vimeón. Szerintem az elmúlt nyolc évben 10-12 alkalommal jártam Nagybányán, összesen biztosan több mint egy hónapot töltöttem ez idáig a téma feldolgozásával.

Persze a családok, amelyekhez visszajártunk, kedvesek, és velük nagyon jó a viszonyunk. Viszont ezekben a szegregátumokban sok száz család él, amelyek csak annyit érzékelnek a jövetelünkkor, hogy már megint itt van egy stáb, amely majd ország-világ előtt láttatja a nyomorukat.

korábban írtuk

Nagybányán készült fotók nyerték el a magyarországi sajtófotó-pályázat nagydíját

Hajdú D. András nyerte el A fal, amit mi kerítésnek hívunk című munkájáért a 38. Magyar Sajtófotó Pályázat MÚOSZ Nagydíját, míg az André Kertész-nagydíjat Kovács Bea kapta Éber kóma című anyagáért.

– A bányavidéki sorozatán kívül a kongói életképeit is elismerte a szakma. Miért tartja fontosnak bemutatni ezeket az emberi sorsokat?

– A kongói anyagot is idestova öt éve fotózom, és nyugodtan mondhatom, hogy ez a sorozat a legkedvesebb a szívemnek. Egy magyar szemorvos, dr. Hardi Richárd életét fotózom, ahogy a doktor úr Afrika szívében gyógyítja a szemészeti problémákkal küzdő betegeket.

Ráadásul itt nagyon erőteljes szerepet kapnak a fotók, hiszen a publikációk segítenek megismertetni az olvasókkal ezt az áldozatos munkát, és segítenek abban, hogy Hardi doktor úr alapítványa pénzhez jusson. Ráadásul készül egy szemészeti komplexum is, amelyet idén a magyar állam is támogatott egymillió dollárral, ami azt jelenti, hogy biztosan elkészül a kórház. Azt hiszem, ez a fotóriporteri munka értelme, azaz érzékletesen és emberi módon bemutatni történeteket, és ezáltal hatni az olvasókra.

Ezek a válaszok adják meg gyakran a súlypontokat egy-egy történetben.

– A pillanatok megörökítése, valamint széles körű bemutatása mellett mi ösztönzi a fotózásban?

– Szinte sosem viszek magammal fényképezőgépet, ha épp nem dolgozom valamin. Ilyen értelemben én nem pillanatokra vadászok, hanem történetekre. Azokat pedig el kell mesélni, és jó mesékhez idő kell. A pillanatképek úgy működnek mint a poénok, az én történeteim pedig, mint a mesék, azokat nem lehet „elkapni”, hanem végig kell gondolni, hogy honnan tart hová, mi lesz a tanulság, kik a szereplők, stb.

És igyekszem olyan történeteket mesélni, amelyeknek értelme, társadalmi haszna van. Van, hogy csak a figyelemfelhívás jön össze, ez jellemző például a mostani nagybányai sorozatomra, de az is előfordul, hogy konkrét áttörés történik, ami például a kongói sorozat esetében megvalósult.