Az önképző „vasgyúró”

Inasból mester
Blénesi Árpád felmenői között nem volt kovácsmester, azonban sorsának alakulása úgy hozta, hogy már 16 éves korában dolgoznia kellett amellett, hogy esti iskolában végezte a gimnáziumot. Tanárai javaslatára a gyakorlati órákra bekérezkedett a fafeldolgozó vállalat kovácsműhelyébe. Itt mindjárt négy mestertől sajátíthatta el a fortélyokat. Háromévi inaskodása végére már önálló feladatokkal bízták meg, így mire sorköteles katona lett, a bevonulása utáni első „mustrán” bátran kijelenthette: ő kovácsmester. A katonaság után továbbra is a famegmunkáló üzem kovácsműhelyében „gyúrta a vasat” – most már mesterként – egészen addig, míg a vállalatot megszüntették. „2000-ben létrehoztam a Vasgyúró Kft.-t” – magyarázza. Vállalkozásának indításával egyidejűleg egyre több sportlovat, illetve „hobbilovat” vittek hozzá patkolásra. Ezeknek a lovaknak a patkolása azonban lényegesen több szakértelmet igényelt, így hát Blénesi mester szakkönyveket szerzett be, és minden szabadidejét önképzéssel töltötte.

„Ortopéd cipő” lovaknak
Blénesinek sikerült elsajátítania a gyógypatkolás tudományát Marosvásárhelyen angol szakemberektől. „A gyógypatkó olyan, mint az ortopéd cipő” – magyarázza. A lovakkal is előfordul, hogy sérül a pata – gyakori esetben a nem megfelelő patkolás miatt –, a kialakult hibákat pedig korrigálni kell, de legalábbis könnyebbé kell tenni általa a ló járását. Ez alól nem mentesülnek sem a munkalovak, sem a sportlovak. Természetesen, mindaz még nem elég egy gyógykovácsnak, hogy ismeri a gyógypatkó készítésének a módját, alapos anatómiai ismeretek is szükségesek ahhoz, hogy helyesen felismerjen és azonosítson egy-egy sérült patát. „Állatorvosok küldik hozzám a lovasgazdákat a sérült patájú állataikkal, hogy készítsek nekik megfelelő gyógypatkót” – mondja a mester. Néhány év alatt három megye – Kovászna, Brassó és Hargita – gyógykovácsa lett, hordozható kovácsműhelyével telefonos megrendelésre házhoz megy, és helyben készíti el a megfelelő patkót a lovaknak. Hasonlóképpen ő patkolja a három megye sportlovait és hobbilovait is, esetükben azonban már előre gyártott svédpatkókat használ.

Életre kelt százéves masina
A Csabafiak – honfoglalás kori hagyományokat őrző fiatalok csoportja – keresték meg régi fegyverekről készített fotókkal, hogy készítsen nekik is hasonló fegyverzetet. „Nagy kihívás volt, ugyanis ehhez külön szerszámkészlet kell, így hát előbb el kellett készítenem a fegyverkovácsoláshoz szükséges szerszámokat” – magyarázza a mester. Így kezdett íjakat, nyílhegyeket, szablyákat és még, ki tudja, milyen furcsa fegyverzetet gyártani a hagyományőrzők felkérésére. Mivel kiderült róla, hogy szereti a kihívásokat, egyéb „furcsa felkérésekkel” is előhozakodtak a különféle rendezvények szervezői. Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi múzeum igazgatója néhány éve felkérte, hogy hozza rendbe, és egy múzeumi nyílt nap keretében üzemelje be a múzeumban porosodó, több mint százéves kovácsfújót. Sok unszolás nem kellett Blénesinek, ismét búvárkodott a szakkönyveiben, majd a százéves „masinát” valóban életre keltette. A múzeumi nyílt napon pedig gyergyóalfalvi társával és alkalmazottjával, Szakács Attilával párban verték az üllőn az ütemes kovácsmuzsikát, és mindenki szeme láttára készítették a nyílhegyeket. Az akciónak akkora sikere lett, hogy azóta is rendszeresen hívják mindenféle rendezvényekre a hagyományos kovácsolás bemutatására.

Nem potyára ütik az üllőt
„Minden kalapácsütésnek megvan a maga szerepe, hiszen a forró vas hamar kihűl” – fejtegeti, és elmondja, hogy lényegében a csilingelő kalapácshang jelzi a kovácsnak, hogy mikor, milyen munkafázis következik. Megtudjuk, hogy külön jelzése van a munkakezdésnek, de annak is, ha a forró vasdarabot valamerre mozdítja a mester, illetve jelzi a munka végét is. Az üllőn úgymond „üresben” végzett apró ütések azt a célt is szolgálják, hogy ne essen ki a lendületből a kovácsmester. „Nem birkózni kell a vassal, és nem kell feleslegesen ütni, egyet kell sújtani, de azt pontosan a helyére és a kellő időben” – árulta el Blénesi.

Utánpótlás cseperedik
A kovácsolás mesterségéhez inkább a nagyobbik fia, Árpád vonzódik. A kilencedikes fiatalember már eldöntötte, hogy apja mesterségét folytatja, és mellette tanulja ki a fortélyokat. Azonban, mivel Blénesi mester szerint a „jó kovácsnak alaposan ismernie kell az állatok anatómiáját is”, előbb elvégzi a székelyudvarhelyi állat-egészségügyi gimnáziumot. „A vasmunkát megtanulja mellettem” – szögezi le a mester, azt sem titkolva, hogy legalább három évig kell inaskodni ahhoz, hogy önállóan dolgozhasson egy kovács. Blénesi Árpád egyébként attól sem tart, hogy kihal, elvész ez a mesterség, szerinte ugyanis az utóbbi években kissé átrendeződtek a kovácsolás iránti igények, apadt a munkalovak száma, de szaporodott a sportlovak és a hobbi szinten tartott lovak száma. Szerinte aki „őszintén és lelkiismeretesen végzi a munkáját, abban bíznak az emberek”.