Az extrém, „szellemi” sport

– Hogyan kezdett el ilyen extrém sportot űzni, mint amilyen az ultratriatlon?
– Gyerekkorom óta sportolok, kosárlabdával kezdtem, majd középtávfutóként atletizáltam. Aztán a pécsi testnevelési egyetem elsőéveseként láttam egy felhívást, hogy maratoni futás lesz Pécsen. A hasamra ütöttem, és úgy gondoltam, kipróbálom. Egy hét felkészüléssel lefutottam a maratont, ami nem hétköznapi dolog, mert erre általában éveket készülnek a jobb futók is. Emellett túrakerékpároztam, és innen jött a triatlon. Azért ennek is az ultraváltozata, mert ehhez van készségem. Egy ilyen verseny 20–24 órát tart legrövidebb távon is.

– Miben különbözik a hagyományos triatlontól és az Ironman versenyektől az ultratriatlon?
A távban. Az Ironman versenyek többszörösét teljesítjük, a legrövidebb a dupla szorzójú – ez 7,6 kilométernyi úszást, 360 kilométeres biciklizést és 84 kilométernyi futást jelent. Vannak ennél hosszabb versenyek is, van tripla, van tízszerezés. Létezik olyan versenyszám, ahol tíz nap alatt mindennap teljesítjük a hagyományos Ironman-távot. Teljesen más képességek kellenek ehhez. Nagyon fontos, hogy az ember bírja a kialvatlanságot, bírja a nagyon hosszú távú fizikai és pszichikai megterhelést. És kell hozzá akaraterő, amolyan nem adom fel életérzés – enélkül nem lehet ezt a sportot űzni.

– Azt mondta a kolozsvári közönségnek, hogy az ultratriatlon szellemibb sport a sakknál. Ezt hogyan értette?
Úgy, hogy ez fejben dől el. Ezt úgy tudnám szemléltetni, hogyha azt mondom neked, úszás, akkor tudod, hogy néz ki egy úszó. Ha azt mondom, karate, tudod, hogy néz ki egy karatés. Mikor azt mondom, ultratriatlonista, az nézhet ki úgy, mint te vagy én, vagy bármelyik nagypapa a közértből. Nem annyira a fizikumon múlik, hogy kiből lesz jó ultratriatlonista, hanem azon, hogy mennyire képes egy idő után elviselni a fizikai fájdalmat, mennyire képes kontrollálni a saját testét. A verseny során mennyire képes megőrizni azt az elszántságot, ami ahhoz kell, hogy 26 órán keresztül folyamatosan koncentráljon, hogy ne adja föl azért, mert álmos, vagy mert fáj.

– De ha fáj, miért érdemes ezt csinálni?
 A fájdalomnak sok formája van. Van az úgynevezett magasztos fájdalom. Én például nem szeretem a versenyek elejét, hanem akkor kezdem el élvezni, amikor már minden lépés fáj. De ez a fájdalom mégsem az a fajta, amire talán mindenki gondol: hogy úristen, ez szenvedés. Valami mást ad, az ember átlép egy más dimenzióba. Az jelent hatalmas érzést, nagy lökést, hogy olyan távokat teljesít az ember, amikről el sem hinné, hogy képes rá. 360 kilométert lebiciklizni – még kimondani is rengeteg, megcsinálni pedig fantasztikus. Én például nagyon szeretem azt az érzést, amikor tudom, hogy 200 kilométert már megtettem.

– Egyébként pénzt nem nagyon lát ebből a sportból, hanem inkább rákölt...
– Így van. Azért persze vannak szponzoraim, mert az ultratriatlon elég költséges sportág. A versenyeket legtöbbször külföldön, Mexikóban, Amerikában, Németországban rendezik. Ez nem az a sport, amiből meg lehet élni, vagy meg lehet gazdagodni. Ugyanakkor talán az a pozitív benne, hogy mivel nincs benne annyi pénz, sokkal tisztább, mint a sportágak nagy része.

– Mit ért ezalatt?
Még nem hallottam olyat, hogy bárki doppingolt volna az ultratriatlonisták közül. A fair play az alap. Soha nem láttam olyat, hogy bárki az ellenfele ellen dolgozna – sőt itt nem ellenfelek vannak, hanem barátok. Az egész ultratriatlonista társadalom nagyjából olyan, mint egy nagy család. Nem vagyunk sokan, nagyjából 2-3 száz ember van a világon, aki ilyen távokat képes teljesíteni. És mi tudunk egymás sikereinek is örülni. Azt szoktuk mondani, hogy bár mindig van első, második és harmadik helyezett, de mindenki győztes, aki célba ér.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki ultratriatlonista legyen?
Természetesen valamilyen szintű fizikai felkészültség. Ez három sportágnak az összessége: tudni kell úszni, biciklizni, futni. De leginkább a vágy szükséges, hogy többek legyünk, hogy valami olyat csináljunk, ami túlmutat az átlagoson, amivel magunknak és környezetünknek is be tudjuk bizonyítani, hogy nincsen lehetetlen.