Akvárium és szenvedély

„Vigyázat, Korminak hull a szőre!” – figyelmeztet korát meghazudtoló komolysággal Szabó Áron, amikor a lábamhoz dörgölődző fekete macskát ölbe veszem. Aztán kifejti, állatot tartani nagy felelősség, nemcsak a kedvenccel szemben, hanem a környezet irányában is. Egy állattartónak pedig illik felhívni a figyelmet a kedvenccel való érintkezés bármilyen veszélyére, illetve kellemetlenségére. Mindezt olyan átható, őszinte tekintettel adja elő, hogy nem lehet nem komolyan venni. Aztán az udvar mélyében nagy hangerővel gágogó libák felé irányul a figyelme, kissé komoran közli: nem sokáig keltenek zajt, mert a „családi tanács” halálra ítélte őket. Aztán magyarázatképpen hozzáfűzi: minden percen érkeznie kell a „libamészárlással” megbízott két nagymamának, és azért született a drasztikus döntés, mert túl sokba kerül a szárnyasok tartása.

Izlandi tyúk, japán kakas

„Nem sajnálod őket?” – kockáztatom meg a kérdést, de már bánom is a „buta érdeklődést”, hiszen Áronnak erre is frappáns válasza van. „A liba haszonállat, azért tartjuk őket, hogy egyszer aztán megegyük a húsukat” – magyarázza. Azt is kifejti, hogy a gágogó jószágok temérdek kukoricát és tápszert pusztítanak el naponta, szülei pedig csökkenteni akarják a hobbijával járó kiadásokat. Annál is inkább, mert a hét fajliba mellett négy izlandi tyúk, egy japán törpekakas, két gyöngytyúk, négy pulyka és két hullámos papagáj tartozik a nem csak kedvtelésből tartott szárnyasállományhoz. Hogy mennyit is jelent a „sok kiadás” Szabóéknak, azt Enikőtől, Áron édesanyjától tudjuk meg. „Hónap végén összeírtuk a kiadásainkat, mert furcsálltuk, hogy bár semmi nagy értékű tárgyat nem vásároltunk, mégis elfogyott mindkettőnk keresete. Kiderült, hogy csupán a szárnyasok étkeztetésére 500 lejnél többet költöttünk ebben a hónapban” – magyarázza Szabóné. A portán még számos jóétkű kedvencnek kell biztosítaniuk nap mint nap a takarmányt, de ésszerű keretek között szívesen támogatják Áron kedvtelését.

Az aranyhalakkal kezdődött

Áron érdeklődése az állatvilág iránt már zsenge korában megmutatkozott, mint meséli, az egész azzal kezdődött, hogy hároméves korában, hosszas győzködés után sikerült elérnie, hogy szülei vegyenek öt aranyhalat és hozzá akváriumot. Ezután a díszhaltenyésztőktől igyekezett megtanulni mindent, amit a halakról tudni kell. Aztán egy napon „véletlenül” szült egy szifója, a kishalakat pedig sikerült felnevelnie. Ez adta a lendületet, hogy halakat szerezzen be és tenyésszen, emellett természetesen szorgalmasan gyűjtögette az információkat akvarisztikai szakkönyvekből, illetve az internetről. A jelenlegi – öt akváriumban, méret és viselkedésbeli sajátosságok szerint elosztott – halállománya meghaladja a 150-et, de a nagy üvegedényekben élnek nála csigák és egyéb vízi élőlények is.

„Állatorvosit akarok végezni”

A halak miatt már kapott alapos fejmosást is egy alkalommal, amikor vitorláshalakkal tért haza ahelyett, hogy elszámolt volna a visszajáróval. „Nagyon megszidtak, mert a szüleim drágának tartották a vitorláshalakat, mégis megvettem, ráadásul az ő pénzükből. Elismerem, nem volt helyes lépés, de nagyon megtetszettek azok a halak” – magyarázza angyali tekintettel, ha pedig ezt ugyanígy adta elő a szüleinek is, akkor gyanítom, Szabóék nehezen tudták megállni nevetés nélkül a regulázást. Az édesanya szerint Áron állatszeretete még azelőtt megnyilvánult, mielőtt járni tudott volna. Mint meséli: „még csak mászott, amikor mindenféle tücsköt-bogarat megfogatott velünk az udvaron, és keserves sírásban tört ki, ha elröppent egy színes szárnyú pillangó”. A rovarokat azóta is gyűjti, feltett szándéka, hogy létrehozzon egy Hargita megye rovarvilágát bemutató gyűjteményt. „Állatorvosi egyetemet akarok végezni, aztán szeretnék kisállat-kereskedést nyitni” – magyarázza Áron, hozzáfűzve, hogy addig is szüleitől minden név- és születésnapjára valamilyen állatkát szeretne. Hogy milyet? Az teljesen mindegy, csak kicsi legyen, és neki kelljen gondoskodnia róla.