A sanghaji világkiállítás résztvevője és látogatója volt a kolozsvári Sánta Levente (KÉPGALÉRÁVAL)

A hét végén zárult, május elsején nyílt 184 napos expó résztvevője és látogatója volt a kolozsvári Sánta Levente (képünkön), aki a moldvai Fanfara Shavale zenekar menedzsereként két hónapot töltött a világvárosban.

– Rengeteget lehetett hallani, olvasni a nemrég zárult világkiállításról. Hogyan kell elképzelni az expót, mit tapasztalt az odalátogató?
– A mostani világkiállításon politikai helyzettől függetlenül minden ország képviseltette magát, még Irán és Afganisztán is. A hatalmas expó a Pu folyó két partján helyezkedett el: egyik oldalán nemzeti pavilonok, a másikon óriáscégek, kínai kőolajkitermelőtől  japán, német és amerikai cégekig, illetve tematikus pavilonok: várostörténeti és városrendészeti kiállítások. Nyomon követhető volt, hogy honnan hova fejlődtek a városok, a fejlődés milyen problémákat hozott magával az idők során és milyen technológiai megoldásokat találtak a problémák kiküszöbölésére.

Az érdeklődő betekintést nyerhetett minden egyes ország társadalmi, gazdasági, művészeti fejlődésébe is. A nemzeti pavilonok bemutatkozási koncepciója az adott ország költségvetésének függvényében változott. Kína bebizonyította, hogy világhatalom és megmutatta, hogyan kell megszervezni ezt a hatalmas seregszemlét. Sanghajban találkoztam egy magyarországi konzulenssel, aki az utóbbi 40 év összes világkiállításán részt vett. Véleménye szerint a mostani expó a legnagyobb és a leglenyűgözőbb. A kínaiak mindenben a legjobbak akarnak lenni, így célul tűzték ki azt is, hogy rekordszámú látogatót odavonzanak és ezt a célt el is érték.

– Milyennek látta a magyar és román pavilont?
– Szomorúan tapasztaltam, hogy Magyarország nemzeti pavilonja költségvetési problémák miatt a kínaiak által előgyártott épület volt, csak burkolták, berendezték, dekorálták azt. Így nyilván sokkal olcsóbb volt, mint nulláról megépíteni, ahogy ezt Románia tette, saját formaterv alapján. A magyar pavilon esetében többre számítottam: egy téglatest alakú épület kívül lengő gerendákkal, a beltérben függőlegesen lengő, belülről megvilágított üreges gerendákkal, amelyek folyamatosan le-fel mozogtak. Számomra nyomasztó volt. Egyedüli érdekesség: a magyar gömböc hatalmas inoxból készült változata.

A román sem volt a legkreatívabb pavilon, de óriási előnye, hogy nyitott volt és állandóan kulturális programokat láthattak az érdeklődők. A kiállítás első másfél hónapjában a nagyváradi filharmónia néptánccsoportja és zenekara lépett fel, ezzel párhuzamosan a Shavale fúvószenekar, akiket én menedzselek. A Fanfara Shavale gyors tempójú zenéje táncra perdítette a lelkes kínai közönséget, minden előadásnak garantált sikere volt. Naponta többtucatnyian kértek autogramot és közös fényképet.

300 ember fért el egyszerre a nézőtéren, de a nyílt színpadnak köszönhetően több ezren láthatták a pavilon műsorait azok közül, akik a szomszédos országoknál sorban álltak. Óriási kivetítőkön látható volt a színpadon bemutatott műsor, illetve Romániáról háttérképek: többek közt Kolozsvár, Segesvár, Szeben látképe is. Egy másik teremben érintőképernyős felületen kaphatott információkat az érdeklődő Romániáról, a második-harmadik emeleten a vendéglő és a konferenciaterem kapott helyet. Minden hónapban történt valami új: volt borkóstolás, bemutatkoztak textilművészek, elektronikai importőrök, kerámiaművészek stb.

– És melyik ország pavilonja tetszett leginkább azok közül, ahova ellátogatott?
– Nagyon sok volt a színvonalas nemzeti pavilon, kedvenceim közé tartoztak: Chile, Mexikó, Németország, Olaszország, Anglia, Kína vagy az Arab Emírségek pavilonjai. Ez utóbbinak főként a hangulata nyűgözött le, nem föltétlenül a látvány: az épület szélfútta homokdűne alakú volt, belül pedig a drága parfümök illata teljesen elbódította a belépőt. Kellemes illat, hőmérséklet, sejtelmes fények fogadták az embert és olyan személyek, akikről lerítt, hogy amerikai egyetemeken tanultak és az ottani marketinget kamatoztatták.

A pavilonban vetített bemutatkozó filmben angolul beszéltek, egy sivatagi történeten keresztül mutatták be az országot: az apa elmeséli a gyereknek, hogy a nagyapa gyöngyhalász volt, mennyire nehezen éltek, de aztán megjelentek az olajkutak. Bemutatták, milyen volt az élet ezelőtt 50, 30 évvel, hogyan alakult át az ország földi paradicsommá. Amúgy a többi pavilonban kínai nyelven folyt a bemutatkozás, angol felirattal vagy fülhallgatós szinkronfordítással. A chileiek pavilonja is nagyon érdekes volt: minden a feje tetejére volt állítva egy lakásban: számítógép, székek, asztal, szekrény. A belépő feje fölött „lógott” a lakás, és oldalt egy falra vetítették a filmeket.

Mivel tükröket tettek oldalt és elöl, ezek megsokszorozták a képernyőfalat, és bármerre néztél, képernyőt láttál, millió képernyőt, sok filmmel. A filmeken bemutatták a családot, aki ebben a lakásban élt, annak a hétköznapjait, a szomszédokkal való érintkezést. Az expónak egyébként a mottója: „better city, better life” (élhetőbb város, jobb élet), erre vonatkozott a chileiek koncepciója is. Volt, aki alkalmazkodott a mottóhoz, mások nem. Más országok erőteljesen mutatták be a nemzeti hagyományukat: például Dánia bátor ötletét valósította meg: az expó idejére Koppenhágából Sanghajba költöztette a nemzeti szimbólummá vált kis hableány szobrát. Gyakorlatilag a kulturális diplomácia színtere volt az egész expó.

– És milyennek látta a vendégfogadók pavilonját?
– Kína pavilonja a legnagyobb, legmagasabb és a legnépszerűbb volt. Úgy tűnt, hogy az egész kiállítás még jó pár évre erőt, önbizalmat, célt ad a kínaiaknak. A pavilonba előzetes bejelentkezés nélkül lehetetlen volt bejutni. Az engedély birtokában is átlagban 6 órát kellett a bejáratnál sorban állni, Japánnál négyet, Romániánál pedig kettőt.

A kínai térben minden tartománynak külön pavilonja volt. Szédítőnek tűnt, ha az ember végigjárta, minden tartomány bemutatta erős oldalát: a legjobb ipari zóna, a legtöbb gyár, a legjobb kikötők stb. Amúgy eklektikusnak hatott, nem volt vezérfonala az egésznek: Liaoning tartomány pavilonja például őskori leleteket, dinótojásokat mutatott be, mellette az ipari fejlődés reklámja, majd 6D-s mozi: illat, gőz, székmozgás, 3D-s kép. Jünnan tartomány pavilonjánál fényárban úszó ezerszínű pagoda mellett fehér műanyag elefánt volt látható, bent egy kínai lány hangszeren zenélt.

– Egyébként mennyire tudott a kínaiak mindennapjaiba betekintést nyerni?
– A vidéki életet nem láttam, munkám Sanghajhoz kötött. Az átlag kínai nem beszél idegen nyelveket, az egyetemisták egy része beszél ugyan angolul és természetesen az üzleti szférában is beszélik ezt a nyelvet, de egyébként nem ez a jellemző. A rendőrökkel, a taxisofőrökkel, illetve az orvosokkal kizárólag kínaiul lehetett értekezni. Ők kínaiul beszéltek, mi meg kézzel-lábbal, magyarul, angolul, románul.

A szállodákban tudtak standard dolgokat, de ha valamit kérdeztünk tőlük, nem értették, mindenhol a betanult mondatokat lehetett hallani: „please take your belongings” vagy „thank you for your cooperation”. A kínaiak a tearituáléval büszkélkednek, ők ugyanis nem kávéznak, nem söröznek, hanem teáznak. Sok helyen részt lehetett venni teaszertartáson, megismerni a tea első, második, harmadik ízét, azt, hogy az energiák hova áramlanak, hogyan adja át a tea az aromáját stb. Amúgy Kínában túlsúlyos felnőttet nem látni – ők azt vallják, hogy ez a teának köszönhető –, a gyerekek esetében viszont már érezhető a McDonalds-os étkezés hatása. 

– Az európai ember számára mi a legmeghökkentőbb, amit Kínában tapasztal? Mi volt feltűnően más ahhoz képest, ahogy elképzelte?
– Kínába utazásom előtt rengeteget olvastam az országról, sok útikönyvet, élménybeszámolót, így nagyjából tudtam, mire számíthatok. De amikor megérkeztem, az első benyomás meghökkentő volt, elsősorban az európai szem számára szokatlan arányok nyűgöztek le: minden hatalmas. A repülőtér például egybeszabott irdatlan nagy tér,  épületszerkezet szempontjából is lenyűgöző. Csodálatos, hogyan tudnak ekkora tereket kitámasztani, megtervezni.

A rendőrállammal való ismerkedés volt a másik meglepő dolog: rengeteg rendőr és egyenruhába öltözött személyt lehet lépten-nyomon látni. Az első meglepetés az volt, hogy ennek alapján azt gondolná az ember, hogy egy rideg-hideg ellenőrző apparátussal áll szemben, közben pedig az első percben odajöttek hozzánk, hogy együtt fényképeződjünk. Mi ugyanis hangszereket vittünk, két hatalmas tuba nem volt tokban, ezekkel akarták lefényképeztetni magukat a rendőrök. Meglepett, hogy mennyire barátságosak. A kínai politikai rendszerrel szembeni előítéletek és az olvasható információk sokszor nem helytállóak. Rengeteg a külföldi, és a kínaiaknak meg az az érdekük, hogy kommunikáljanak, jóban legyenek a világ minden tájáról odaérkezőkkel.

Ezért számomra a nyitottságuk volt a legrelevánsabb élmény. Különleges gasztronómiájuk egyébként csak távolról emlékeztet az Európában ismert kínai vendéglők konyhájára, és említést érdemel a millió bicikli, ami a városképet meghatározza, a legkorszerűbb infrastruktúra, a hamis termékek vásárcsarnokai, ahol Gucci, Prada, Louis Vuitton, illetve iPhone, iPad stb. áltermékeket lehet potom áron vásárolni. Beszélhetnénk még az elektromos buszokról és egyéb járművekről, a folyó alatti 9 autóalagútról, a nyugati fast foodok, plázák és bevásárlóközpontok egyre növekvő népszerűségéről, a jellegzetes ázsiai illat- és bűzkavalkádról, a fülledt, nagy páratartalmú levegőről és még sorolhatnám. Külön figyelmet érdemelne a szociális segélyek és az államilag biztosított nyugdíj hiánya, mely három-négy generációs együttélésre kényszeríti a lakosság nagy részét.