A nótafa hajtása

Az írótábornak otthont adó Góbé-csárda udvara a hétvégén átminősült „írók, költők és más korhely betűvetők tanyájává”, ahol a finom ételek és jó bor mellett megszólalt a hegedű is. Szakolczay Lajos pedig népdalt, műdalt, operettet és katonanótát énekelt, sőt egyik kedvencét, Verdi Nabuccójából a Rabszolgák kórusát is előadatta a hellyel-közzel vonakodó, zümmögő kórussá alakult írótársasággal. Arról, hogy mit jelent számára a dal, két nóta között mesélt a Krónikának.

– A legtöbben azt hinnék, hogy a kritikusok komoly, majdhogynem besavanyodott emberek, ehhez képest ön szinte mindig jó kedélyű, valódi nótafa. Mit jelent az ön számára a dal egy-egy ilyen összejövetelen?

– Ha nótafa nem is, de a nótafának legalább egy hajtása vagyok. Szerintem azonban a nóta fáján nemcsak a magyar nóta, a magyar népdal nő, hanem a magyar nép lelke is. A nóta, a dal, a muzsika hatalmas, terebélyes fa, és ha valakinek van hozzá kedve és egy kevés hallása, akkor bármelyik ágáról tud szakítani gyümölcsöt.

– Felesége, Faragó Laura énekművész a dalirodalomban és a népdalokban is rendkívül otthonosan mozog.

– Igen. Neki szoktam mondani, hogy tisztelendő, becsülendő a felkészültség, de szerintem – bár nem vagyok énekes, hanem csupán „besavanyodott” irodalomtörténész – a dalnak, a muzsikának tágabb a határa. A nótán, a népdalon kívül szeretem az operettet is, a vallásos dalokat, a mozgalmi dalokat és persze az operát. Tehát azt hiszem, ha az embernek a gyümölcsöt arról a bizonyos nótafáról mindenféleképpen le kell szakítania, éppúgy lehet szeretni egy gyönyörű népdalt, mint a Rabszolgák kórusát. Az élet pedig épp elég fegyelmezettséget kényszerít ránk, és sokszor sajnos drámákat is rak a vállunkra. Az embernek ahhoz, hogy meg tudja őrizni a frissességét, elsősorban a művészetek, az irodalom terén kell kalandoznia, és jókedvűnek kell maradnia.

– Visszatérő vendége Nagyváradnak, a Partiumi Írótábornak, de Magyarországon is gyakran jár társaságba. Másként nótáznak otthon és itt?

– Nincs sok különbség. Érdekes módon azonban itt az emberek talán kissé felszabadultabbak a nehézségek ellenére. Magyarországon is összejárnak az emberek, nótáznak is, de a politikai megosztottság valahogy olyan terhet rakott a vállunkra, hogy szinte elfelejtünk jókedvűnek lenni. Pedig a jókedv, az ének és persze a tánc is a népi kultúra és a lelkünk része. Az opera persze más műfaj, de én kedélyes, mindennel foglalkozó, több művészeti ágat figyelemmel kísérő ember vagyok, és számomra az opera is fontos. Egyébként meg ami nekünk, kritikusoknak munka és értékítélet-alkotás, az bizonyos körülmények között a lazításnak egy gyönyörű formája is lehet. A lélek gazdagszik a sokoldalúság által, és a jókedv, a nevetés megszépít. Mi pedig, legyünk fiatalok vagy öregek, mindenképpen szépek akarunk lenni.

F. N. L.

A határon túli irodalom szerelmese

Szakolczay Lajos 1941-ben született Nagykanizsán, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. 1972–75-ben a Kortárs irodalmi folyóirat szerkesztője, 1975-től 1980-ig az Új Írás kritikai rovatának vezetője, 1980–85-ben a Budapest hetilap rovatvezetője, 1985-től pedig a Kortárs lírai rovatának szerkesztője volt. A kortárs magyar irodalommal, főként a határon túli magyar irodalommal foglalkozik, többek között Dsida Jenő, Szilágyi Domokos versesköteteinek szerkesztője.