Sorsunk nem pusztán egy leütés a zongorán – Nánó Csaba újságíró új életútinterjú-kötetéről

Néhány interjút is készítettem az igazgatóval, de ezeken túl rengeteg jó történetet mesélt, amik megragadták a fantáziámat. Mindig csodáltam felkészültségét, emberségét, remek humorát, türelmét, még a magamfajta „kíváncsiskodók” iránt is. Tartalmas beszélgetések voltak ezek, és lassan kialakult az elképzelés bennem, hogy mindezeket jó lenne kötetbe foglalni. Nyugdíjba vonulását követően neki is láttunk a munkának, ám végül objektív okok miatt ez félbeszakadt. Végül a művészek életét bemutató Prospero-sorozat szerkesztőjével, Demény Péterrel egyeztetve újra előkerült a téma, és megszületett a Simon Gábor életútját bemutató kötet, a Sors-szimfónia.

– Demény Attila, a nemrég elhunyt Erkel-díjas zeneszerző, operarendező írta az előszót 2019-ben a kötethez. Így fogalmazott: „Az újságíró Nánó Csaba az életútinterjú-kötetének a Sors-szimfónia címet adta. A cím szerintem telitalálat. (…) Nyilván az V., Sors-szimfóniáról van szó, mely Beethoven, az op. 145-ös utolsó, F-dúr kvartettig tartó hatalmas életművének egyik emblematikus állomása. Ebben valóban a megtett, monumentális út a lényeg”. Milyen szempontok szerint igyekeztél kötetben összefoglalni Simon Gábor pályáját?

– Nyilvánvaló, hogy egy ember életútjáról szóló könyv nemcsak annak szakmai részét igyekszik bemutatni, hanem magába foglalja élete összes fontosabb mozzanatát. A kötet címe is erre utal, hiszen sorsunk nem pusztán egy leütés a zongorán, egy hangjegy a kottában, hanem egy egész szimfónia, örömökkel, csalódásokkal, sikerekkel vagy akár kudarcokkal fűszerezve. Simon Gábor hálás interjúalany, aki nem kerülte meg a kényelmetlenebb kérdéseket sem, és nagyon őszintén foglalta össze szakmai és magánélete számára fontos állomásait. Ő sem született igazgatónak, a sikerek mellett voltak szakmai életének mélypontjai is, és ezeket sem titkolta el. Ugyanakkor

Hosszú ideig, két évtizedig volt igazgató, neve egybeforrt a kolozsvári operával, de nem szerettük volna elfelejteni, hogy a szakmán, a hivatáson túl is van élet. Úgy érzem, a kötetben sikerült egyensúlyt találnunk a társulat irányítójának, illetve a magán-
embernek a sorsa között.

– Simon Gábor jelenlétében mutattátok be a kötetet június közepén az opera előcsarnokában. Maga az alany hogyan fogadta, miként reagált a kötetre, annak bemutatására?

– A kötet még a tavaly látott napvilágot, ám a járvány miatt kitolódott a bemutatója. Igaz, a közelmúltban sikerült online bemutatni a Kolozsvár Társaság jóvoltából, de mindenkinek, aki részt vett a kötet létrejöttében – szerző, interjúalany, kiadó – hiányzott a közönség, a közvetlen visszajelzés, az ismerős arcok látványa, még akkor is, ha azok maszk mögé vannak bújtatva. Végül is, egy olyan embernek, aki

Gábor nagyon örült a lehetőségnek, amit a jelenlegi igazgató, Szép Gyula biztosított. Családias hangulat uralkodott a kötet bemutatóján, és bár szép számban eljöttek az érdeklődők, meggyőződésem, hogy „normális” időkben még többen gyűlünk össze a Kolozsvári Magyar Opera előcsarnokában.

– Számos interjúköteted látott már napvilágot, de ez az első életútinterjú-köteted. Miként zajlik egy életútinterjú-kötet elkészítése, mesélj a kulisszatitkokról: mi okozza szerzőnek a legnagyobb szakmai sikerélményt, és mi a legnagyobb nehézséget?

– Valóban nagy a különbség egy hétköznapi beszélgetés és egy életútinterjú elkészítése között. Egy interjú általában arról szól, hogy a kérdező egy bizonyos dologra kíváncsi, egy adott témát jár körül az interjúalannyal. Az úgynevezett mélyinterjúban már ok és okozat közötti összefüggéseket is keresünk, az életútinterjú viszont – ahogy a nevében is benne van – igyekszik egy ember teljes létét egybefoglalni. Minden esetben szükség van a felkészülésre, a beszélgetésnek kell legyen egy váza, amire a válaszokból felépítjük a lényeget. Ebben az esetben azért voltam kissé szerencsésebb helyzetben, mert Gábort viszonylag régen ismerem, nem igényelt hosszadalmas előkészületet az életútinterjú megkezdése.

Szakmai elégtételt jelent, ha a kérdezett elégedett a végeredménnyel, de nyilván a legnagyobb boldogságot az adja, ha minél többen olvassák a könyvet. Az életútinterjú-kötetek elsősorban a kérdezettről szólnak, a kérdező feladata, hogy jól irányítsa a beszélgetést, hogy különbséget tudjon tenni a fontos és kevésbé fontos dolgok között, és lehetőleg kitérjen az interjúalany életének összes jelentős eseményére. A jó kérdező az, aki igazán kíváncsi az előtte ülő mondanivalójára, képes együttérezni vele, beleéli magát a történésekbe. És tudatosan felvállalja, hogy a háttérben marad, hiszen ez a történet nem róla szól. Nem szabad erőszakoskodni, leragadni olyan kérdések mellett, amiről az interjúalany nem akar beszélni, hiszen ez megrontja a kapcsolatot, és ezt a végeredmény sínyli meg. Gáborral nagyon jól együtt dolgoztunk, és ha neki örömöt okoz kézbe venni a kötetet, akkor már én is elégedettnek mondhatom magam.