Rivalda: egy alkoholista Antigoné

Valószínűleg ezért van az, hogy a regények, filmek és színházi előadások oly gyakori szereplője az úgynevezett lecsúszott ember, aki nem tud, vagy nem is akar megfelelni a társadalmi elvárásoknak, és mivel „kívülálló”, „rendszeren kívüli”, „kirekesztett”, megengedheti magának az őszinteség luxusát, hogy saját történetén keresztül a mi rejtett tévelygéseinkről, esetleg fájdalmainkról beszéljen – teljesen nyíltan.

„Egy alkoholista Antigoné” – így jellemzi a Kolozsvári Állami Magyar Színházban most bemutatott Alkoholisták című darabjának főhősét, Évát Visky András, az intézmény művészeti vezetője. Alkoholisták, holott a darab középpontjában egyetlen alkoholista nő áll, aki bizony sok mindent elmond az előadásban rólunk, színházról, szentségről és alpáriságról, szóval az életről. „Az ő ivása a túlhajtott luciditás, tisztánlátás, és az ebből fakadó kiszolgáltatottság jele. Ahogyan próbára teszi magát, tulajdonképpen a világot teszi próbára, és valamiféle, szerintem égi beavatkozást akar kikényszeríteni” – fogalmazott Visky egy korábbi interjúban.

Kézdi Imola szépségét, nőiességét a legtöbb előadásban kihangsúlyozzák – és ez nagyon is helyénvaló –, ebben az esetben viszont éppen hogy csúnyává kellett maszkírozni, hogy meggyőzően hozhassa az évek óta alkoholfüggő Éva szerepét, ami remekül sikerül neki. Mint a legtöbb mű, Visky darabja is az életből ihletődött. Egy alkoholbetegekkel készített interjúsorozatban figyelt fel arra a nőre, akiről Évát mintázta, aki a hosszú alkoholizálás ellenére is meglepően okos és erős volt.

Színésznő akart lenni, aztán elcsábította egy híres bukaresti színész, és nem lett színésznő. A darab Évája is színésznő akart lenni, de ő sem lett. El is mondja a véleményét a színházról, színészetről, hallhatunk például egy Senkálszky Endrével készített rádióinterjú-részletet is. „Szentté avatni egy színészt? Micsoda ostobaság” – kommentálja Éva a jelenséget. És ott van a nő meg nem született gyermekének alakja, aki szellemként kísérti Évát, minduntalan visszahajszolva őt az italhoz.

Visky tehát nem kímél senkit, megkapják a magukét a filológosok is szövegértelmezési útvesztőikkel, és végre valahára megkapja a magáét Tamás Gábor is művészileg teljes mértékben értéktelen dalaival, visszás és hatásvadász elérzékenyülési rohamaival és a nyugati anyagi biztonságban érzett Erdély-szeretetével és már-már gusztustalan honvágyával együtt.

Egyszóval a „lecsúszott ember” kritikája ezúttal is könyörtelen, kimondja mindazt, amit mi a társadalmi szerződések és a kéz kezet mos elv miatt nem merünk. A produkciót a kolozsvári színház házi előadásának is nevezhetjük, hiszen a művészeti vezető darabját az intézmény igazgatója, Tompa Gábor vitte színre. És úgy tűnik, a két intézményvezető rendkívül jól megérti egymás gondolatait, Tompa rendezése pedig még jobban érvényesül Carmencita Brojboiu remek díszletei között.

Egy szemétdomb vagy inkább roncstelep előtt hatalmas víztócsa, amelyeken pallók vezetnek át, körben fémhordók. A történet egyébként fejezetekre tagolt, a fejezetek címeit a háttérben ki is vetítik, és ez segít az események követésében. Ahogy Visky fogalmazott, a történetben mindenki alkoholista, de Éván kívül a többiek „szárazak”, „az alkoholbetegek angyalaivá lettek”. És nem csak a szó átvitt értelmében.

Évának például őrangyala is van, aki arra panaszkodik, hogy egyszerűen nem tud olyan csodát mutatni a nőnek, ami a helyes útra terelhetné őt, mert folyton részeg, és azt hiszi, hogy álmodik, vagy hallucinál. Így hiába akarja kikényszeríteni Éva az égi beavatkozást, ezt egyszerűen nem veszi észre, hiszen csak befelé néz. De kifelé beszél, nekünk, és a „lecsúszott ember” kíméletlen őszintesége ezúttal is megtalálja a páncél gyenge pontjait