Rivalda: az aktualizálás kísértése

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Mértéket mértékkel című Shakespeare-előadása azonban véleményem szerint kissé túlaktualizált lett, oly sok mindent próbáltak belecsempészni napjaink problémáiból az előadásba, hogy az a közel négyórás időtartam ellenére is túlzsúfoltnak tetszik.

A magyar nyelvterületen Szeget szeggel címen ismert műben – amelyet legtöbbször vígjátékként emlegetnek, holott egyes részei sokkal inkább tragédiába illőek – Shakespeare a törvénykezés dilemmáival foglalkozik: azzal, hogy a törvény viszonylagos, vagy abszolút érvényesítése szolgálja-e jobban az embereket, akiket éppen a törvénynek kellene védelmeznie.

Olyan országban, ahol a gazdasági válságból való kilábalás lehetőségét az államvezetés a fizetéscsökkentésekben és az adóemelésekben látja, a színházi alkotót nyilván megkísérti a gondolat, hogy aktuálpolitikai dolgokkal fűszerezze a shakespeare-i gondolatokat, ez pedig az estek többségében az elején üdítő, egy bizonyos küszöbértéket túllépve azonban lesújtó.

Matthias Langhoff rendezése sok tekintetben nagyon jó. A rendező tervezte forgódíszlet például zseniális, ideális teret biztosít az ötfelvonásos előadás minden jelenetének, a szünet előtti két óra pedig remekül kidolgozott. A produkció második fele azonban egyre vontatottabbá válik, csupán a herceg és Pompeius szerepében is fellépő Hatházi András komikus szerepformálása tartja össze valamelyest az előadást. A szöveget is nagymértékben aktualizálták, az aljasságának és hízelgésének köszönhetően minden helyzetben érvényesülő Pompeius például azon a románnal kevert magyar nyelven szólal meg, amelyet azok ismerhetnek, akik hosszabb ideig éltek Kolozsváron.

Ez az elején igen mulatságos, azonban egyre inkább idegesítővé válik. Az előadás közepén Pompeius a nézőtérről beszél a nézőkhöz, felemlegetve többek között a 25 százalékos bércsökkentést, amelyet bár nem a nézőkön kellene megboszszulni, mégis azzal fenyeget, hogy a kolozsvári színházban a Három nővér helyett ezentúl 2,25 nővért láthat a közönség. Így, bár a közönség nevetett a megjegyzéseken, egyre inkább kényszeredetté vált a nevetés, hiszen nem hinném, hogy bárki is azért járna színházba, hogy ugyanazt hallja, amit az újságokban olvas.

Közben a színészek énekelnek is, a három szerepben is fellépő Kató Emőke például többször is bizonyságot tesz kiváló énekhangjáról. Az előadás végén mégis a shakespeare-i igazság győzedelmeskedik: a herceg távollétében a hatalmat zsarnokian gyakorló Angelót (Bogdán Zsolt) – aki éppen az általa halállal büntetett bűnbe esett maga is – a visszatérő uralkodó megleckézteti, és ismét bebizonyosodik, hogy a bölcs bíró nem a törvényt szó szerint értelmező zsarnok, hanem a körülményeket megvizsgáló, és a bűn súlyának megfelelően büntető kegyes. A néző pedig ennek tudatában inkább az előadás értékes részeire emlékezzék, hiszen számos tekintetben jó produkcióról van szó, amely megtisztítva a fölösleges beékelésektől, és eltúlzott aktualizálástól még jobb lehetne.