Párhuzamos életrajzok

A Párizsban élő, iráni kurd származású szerző darabjának vasárnap esti premierjét az tette különlegessé, hogy magyar nyelvű ősbemutatót láthattak az ezúttal a Szigligeti Színház színpadán kialakított stúdióba beülő nézők. A darab ugyanis egy olyan interkulturális színházi projekt része, amelynek során a Vitry sur Seine-i Jean Vilar Színház a mai nők sorsát kívánja bemutatni. Ezért a teátrum igazgatója felkérte a szerzőt a mű megírására, aki francia, magyar, román és görög nőkkel elbeszélgetve gyűjtötte össze az adatokat a darabhoz. A Vitryben idén bemutatott művet Franciaországon kívül először a nagyváradi színház magyar közönsége tekinthette meg egy helyi fordító, Pásztor Gabriella tolmácsolásában. A tervek szerint a különböző – francia, magyar, román és görög – előadásokból egy közös produkció is létrejön majd.

A darab sajátos, modern élethelyzettel indít: valahol Lyon közelében, a semmi közepén autópályatűz üt ki a sztráda mindkét sávján, a forgalom pedig leáll. Két 18 éves lány, Lola és Elsa (Fodor Réka és Gajai Ágnes) egy furcsa, elhagyatott kávézóban találja magát, amelyet mintha a múltból felejtettek volna ott. A kávézó tulajdonosa, Zek (Meleg Vilmos) meglehetősen furcsa: néha önmaga, néha azonban saját távoli ősei valamelyikének gondolja magát, és meggyőződése, hogy a környéken kísértetek járnak.

A különös, időtlenségbe süllyedt hely – a maroktelefonok nem működnek, a külvilággal csupán egy régi érmés telefon jelenti a kapcsolatot – kitűnő helyszínnek bizonyul ahhoz, hogy a néző flashbackszerűen, az egyik oldalon kék, a másikon piros színű reflektor megvilágításában megismerkedjen a lányok múltjával, barátjukkal, szüleikkel való viszonyukkal, sőt távolabbi – magyar, spanyol – őseik élettörténetével is. A párhuzamos „életrajzok” alapján két, szinte teljesen ugyanolyan életpálya körvonalazódik, mintegy jelezve a női sorsok azonosságát, amelyre a zárójelenet még rá is erősít, a két szereplő ugyanis végül már egymás tükörképeként jelenik meg. A darab hangulatára mindvégig rányomja a bélyegét a kilátástalanság, az elidegenedettség, amelyet az egyetlen díszletként szolgáló, semmiből érkező és semmibe tartó autópálya-szakasz érzékeltet.

Az előadás ugyanakkor a metaforák, a modernnek szánt beállítások ellenére nem igazán áll össze, és nem csupán azért nem találja meg a közös hullámhosszt a nézőkkel, mert a szokatlan helyszínen felállított nézőtér pódiuma folyamatosan recseg és nyikorog. A szerző gyakran meglehetősen közhelyes mondatokkal, fordulatokkal operál, ugyanakkor a színészi játék sem képes kompenzálni az ebből fakadó hiányosságokat. A szereplők alakítását nézve ugyanis nem az a néző érzése, hogy megelevenednek a darab szereplői, hanem folyamatosan csupán színészeket lát, akik – ráadásul néha kissé túl teátrálisan – eljátszanak egy szerepet, mert ez a dolguk.

Kazem Shahryari: A nők színei. Látványtervező és rendező: Meleg Vilmos. Szereplők: Fodor Réka, Gajai Ágnes, Meleg Vilmos, Molnár Júlia, Szotyori József, Fábián Enikő, Medgyesfalvy Sándor, Firtos Edit, Kovács Enikő. Fordította: Pásztor Gabriella. Koreográfus: Dimény Levente