Nagyszalontai költő kapott emléktáblát Budapesten

Sántha Péterné, Józsefváros alpolgármestere az ünnepségen kiemelte: Sinka István a viharos 20. századi magyar történelem minden politikai és társadalmi kataklizmáját átélő szemtanúja, elszenvedője, üldözöttje és egyben krónikása is volt. Hozzátette: a mintegy fél évszázada elhunyt magyar költő a szegények közül is a legszegényebbek rétegéből jött, s a magyarság minden bánatát megénekelte. Kitért arra is, hogy Sinka István születésének 120. évfordulójára 2017. szeptember 24-én szintén megemlékeznek majd a költőről.

Az emléktáblát Budapest Főváros VIII. kerülete, Józsefváros Önkormányzata és a Magyar Írószövetség állította annak a háznak a falán, amelyben Sinka István 1941-től 1944-ig élt és alkotott. Medvigy Endre irodalomtörténész felidézte: Sinka István az 1950-es évek első felében nem volt tagja semmilyen egyesületnek vagy írószövetségnek, csak az 1956-os forradalom és szabadságharc idején tért vissza a szellemi életbe, az irodalomba. November 2-án, amikor a Magyar Írószövetség rendkívüli közgyűlését tartotta, Sinka Istvánt beválasztották az elnökségbe.

„Sinka István sokáig mellőzött, nagyszerű magyar klasszikus, akit jóval halála után ismertek el, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki\" – mutatott rá az irodalomtörténész, hozzátéve: talán a balladában alkotott a legnagyobbat, ezeket a műveit egyenrangúnak tartják az ugyancsak Nagyszalontán született Arany János balladáival és a székely népballadákkal. Medvigy Endre elmondta, hogy a dokumentumok szerint Sinka Istvánnak igen termékeny korszaka volt a Nagy Fuvaros utcai időszak, ebből a lakásból Csömörre költözött családjával.

Sinka István Vád című verseskötetét 1939-ben Püski Sándor, a Magyar Élet kiadója jelentette meg, majd 1961-ben Eltűnik a hóri domb című elbeszéléskötetével jelentkezett. Kezdetben a dal és a költői elbeszélés uralkodott munkásságában, majd mind nagyobb szerepet kapott a ballada. Ebben a műfajban érvényesült igazán lírájának tragikus hangoltsága, sötét pesszimizmusa. Kései költeményei általában elégikus módon tekintettek vissza zaklatott életére, a súlyos betegséggel és a közelgő halállal vetettek számot. Elbeszélő költeményeiben ifjúságának világát elevenítette fel. Legismertebb kötete a Himnuszok Kelet kapujában, a Pásztorének és a Balladáskönyv, híres önéletírása a Fekete bojtár vallomásai címmel jelent meg.