„Ők is, mint a többi kortársaik és sorstársaik csak zenélni akartak, és kész! Titkokat nem fogunk hát elárulni, mert titkok egyszerűen nincsenek. Ami van, egy történet: képzelt riport valódi szereplőkkel. A már összeszedett anyag: egy mozaik darabjai. Ki-ki a maga szemszögéből, a maga módján fogalmazza meg a saját Metropol-élményét. S van egy több órát kitevő interjú a főszereplőkkel, amit pár évvel ezelőtt Horváth Károly készített, aki elsőnek rugaszkodott neki, hogy megírja a Metropol-könyvet. Ezekből a mozaikkockákból kell összeraknom a képet, egybefogva a magam Metropol-sztorijával. Ne várjon senki pártatlan, kívülálló megközelítést. Nem hiszem, hogy valaha bárki is pártatlanul, érzelmek, indulatok nélkül tudott volna a Metropolhoz viszonyulni. Semlegesnek lenni nem lehetett: vagy szeretted, vagy ki nem állhattad őket. Én is csak a magam nagyon szubjektív történetét tudom leírni a Metropolról, s egy nemzedékről, melynek én is részese voltam, s melyet ma úgy emlegetnek, hogy a beatnemzedék. Kinek-kinek mást mond majd ez a könyv. Mást annak, aki maga is átélte ezt az időt, mást a Metropol egykori rajongóinak, mást a bennfenteseknek, s mást azoknak, akik már az új idők gyermekei. Ez utóbbiakra gondolva megpróbálom úgy elmondani ezt a történetet, hogy a mostani 16 évesek és a holnapiak is megértsék, mit is akartunk mi, egykori 16 évesek, amikor gitárral a kezünkben döngetni kezdtük a tilalmak falát” – írja a kötet bevezetőjében Józsa Erika.

Mindenki kedvencei

A szerző, kiváló krónikáshoz méltóan, az elején kezdi a sztorit, amelynek gyökerei jó fél évszázaddal ezelőttre nyúlnak vissza.

„Kolozsváron is voltak kitűnő diákzenekarok, de a Nyugatról rádióhullámokon érkező új zene a Királyhágon fennakadt. A Kossuth rádió, amelynek a hangjaira gyerekkorom óta ébredtem, a hegyeken túl már nem volt fogható. Váradon a magyar tévé adásait lehetett vételezni. Várad a Partium közepén, a politikai határokat nem ismerő rádióműsorok hatására ízlésben inkább csatolódik a nyugati szférához, mint amennyire csatolódik a Királyhágón túli rész. Ez kifejezetten erős volt abban a világban, amikor a kommunikáció eszköze csak a rádió volt” – olvashatjuk Józsa Erika könyvében.

A Metropol-sztori sok olyan kérdésre is választ ad, ami annak idején komoly fejtörést okozott a rajongóknak. Olyan (látszólag) ellentmondásos állapotra kapunk egyenes választ a könyvben, minthogy például miért énekelt románul (is) a magyar együttes, miért csak egy nagylemezük jelent meg anyanyelvükön, miért nem mehettek soha Magyarországra fellépni, és hogyan figyelte a Szekuritáté az együttes tagjait. De az is kiderül, hogy még a legmegátalkodottabb cenzúrát is át lehetett olykor verni, meg persze rálátást nyerünk a néha kényszerű tagcserék okaira is…

Íme egy jellegzetes példa arra, mennyire nehéz, szinte már tudathasadásos állapotban koncertezett a Metropol:

– olvashatjuk Orbán András gitáros visszaemlékezését.

Mindazonáltal a Metropolnak sikerült elérnie azt, amit talán egyetlen akkori zenekarnak sem: nemzetiségtől függetlenül a fiatalok egyformán rajongtak értük, magyarul és románul is jelent meg nagylemezük, és a hetvenes évek elején – bár akkor még nem klasszikus rockot játszottak – már egyértelműen legmenőbb erdélyi magyar zenekarnak számítottak.