Megidézni a felrázó, megrázó közelmúltat a nagyváradi HolnapUtán Fesztiválon

Így áll össze a „mi marad az alkotó után” kérdésre adott válasz: az Új Tolnai Világlexikon karfiol „szócikkének” fejezete kartoncsomagolásban mindenképpen megmarad.

A forradalom és mindennapi nyűglődéseink

A szabadkai színház másik előadása, a Kokan Mladenovics rendezte Felhő a nadrágban a tragikus sorsú szovjet-orosz költő, a mostanra sajnos egyre inkább feledésbe merülő Vlagyimir Majakovszkij egyik művére, az 1909-ben a futurista kiáltványokhoz legközelebb álló A forradalom tíz üzenetére épül. Az ikonikussá vált szabadság, egyenlőség, testvériség hármasát Majakovszkij tíz szegmensre tagolva adja meg az 1917-es orosz forradalom tíz napján, a szabadkai előadásban pedig az időközben eltelt évszázadnál is több idő tapasztalatait, mindenekelőtt a szovjetfüggőségű országokon 1990-ben végigsöpört változásokkal, helyesebben a várva várt változások fájdalmas elmaradásával köti egybe.

a rengeteg levegőbe hajigált ígérgetés, a mindig mások okolása, a külcsín és a belbecs közti tátongó szakadék és a többi. Annyira ismerős, hogy már-már az volt az érzésem, miszerint a szerb–román analógiákat nyomatják inkább, nem a száz évvel ezelőtti kora szovjet és a mai szerb világ azonosságát.

Béres Márta, Kiss Anikó, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese egyszerre produkálta a túlfokozott, harsány, a kaotikus tüntetésekre hajazó elkötelezett vagy ahogy ők emlegették, az anga­zsált színház elemeit, amiről aztán kiderült, hogy

Ami nem bújik a rózsaszín szemüveg hazugságai mögé, hanem akár suttogva is, a valós érzelmek őszinteségével mondja ki mindazt, ami a szívét nyomja. Ahogy Majakovszkij is tette, amikor csalódottságáról beszélt, vállalva a saját vagy esetleg az elvtársak kezével kilőtt halálhozó golyót.

Felidézés mint katarzis

A budapesti Örkény Színház két rendezője, Bagossy László és Kovács D. Dániel harmadéves színházrendezői osztálybeli tanítványaival, Antal Bálinttal, Benkő Klaudiával, Dyssou Bonával, Sándor Dániel Mátéval, Vilmos Noémivel és Walters Lilivel közösen vitte színre a Nobel-díjjal jutalmazott fehérorosz írónőnek a széthulló szovjet birodalom legfájóbb sebeit feltáró interjúiból összeállított anyagot Secondhand–Szovjetűdök címen.

A felidézés a szó legnemesebb értelmében vett katarzist adta meg a nézőknek. Különösen, hogy a jelenlevők nagy része tudott az emlegetett eseményekről és az utóbbi idők sok öncélú színházi kísérletezgetése után nagyon jóleső érzés volt átélni azt, amire Arisztotelész körülbelül gondolhatott, amikor Poétikájában a jó színpadi alkotás alapfeltételeként fogalmazta meg a katarzist. Az előadás lényege röviden: napjainkban a mások által levetett, használt ruha jelképezte átélés a sokat emlegetett déjà vu modernebb változata.

Egyébként a Szvetlana Alek­szejevics-műnek az eredeti címe is Elhordott múltjaink (Secondhand Time). A népes szereplőgárdából mindenki több karaktert alakított, egyetlen pillanatig sem éreztetve ennek nehézségét vagy esetleges buktatóit. Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, a két egyetemi hallgató Koller Krisztián és Kovács Máté, továbbá Máthé Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emese és a két vendégművész Murányi Márta és Szathmáry Judit személy szerint, de a tökéletes csapatmunka jogán is hálás köszönetet érdemelnek közelmúltunk olyan sok ember életét meghatározó epizódjainak megelevenítéséért és maradandóvá tételéért.