Lyuk a lélekben: a mozi

A kolozsvári az elsõ prózai színház, ahol zenés darab rendezésével próbálkozott. Sikeresnek ítéli a kísérletet?

A legteljesebb mértékben. A kolozsvári színészek szakmai felkészültsége olyan magas szintû, hogy a legigényesebb feladatok elvégzésére is alkalmassá teszi õket. Ugyanakkor hihetetlenül motivált társaságot találtam itt, olyan lelkesedést, amilyet hivatásos társulatoknál ma már ritkán látni. Élmény volt velük dolgozni.

Korábban egyetlen alkalommal dolgozott együtt a kolozsvári magyar társulattal. Ezúttal felfedezett magának valakit, akit szívesen foglalkoztatna az elkövetkezõ munkái során?

Legalább három mûvészt találtam itt, akit szívesen meghívnék a következõ produkcióim valamelyikébe, de ezt elõször velük, illetve Tompa Gábor igazgatóval szeretném megbeszélni.

Hol készül a következõ Purcãrete-produkció?

Az év végén Craiován állítom színpadra a Szeget szeggel címû Shakespeare-vígjátékot, majd Franciaországban rendezek. A következõ izgalmat azonban életem elsõ filmes élménye kínálja, a Beszélgetés Serafimmal címû mozit a november közepén kezdõdõ szaloniki nemzetközi filmfesztiválon mutatják be. A forgatókönyvet is én írtam, de hogy a dolog szalagra került, legalább annyira köszönhetõ Tudor Giurgiu producernek, mint nekem. Tizenegy másik film szerepel még a fesztivál programjában, s úgy izgulok, ahogy csak egy rendezõ izgulhat élete elsõ premierje elõtt.

Miért maradt ki eddig az ön életébõl a film?

Nincs rá magyarázat, a magam számára elfogadhatót is keresem még. Talán nem voltam eléggé érett ehhez a mûfajhoz, talán a mozisiker erõs üzleti befolyásoltsága taszított, nem tudom. A színházban ugyanis sokkal egyértelmûbb a siker vagy a kudarc, sokkal inkább az alkotón múlik. A mozi egy ipar része, ahol jól bevált eszközökkel „gyártják\" a kasszasikert. Ma is így gondolom ezt, mostanában mégis egyre erõsebb bennem az érzés, hogy valami véglegesen kimarad az életembõl. Olyan, mint egy lyuk a lelkemben.

Maradnak a nemzetközi produkciók, mint amilyen a Pantagruel sógornõje is volt?

Az ehhez hasonlók egyre kevésbé, úgy érzem, hogy a Pantagruelhez mérhetõ elõadások ideje lejárt. Igazából a kilencvenes években megnyíló határok, az egymás iránti kíváncsiság kielégíthetõsége hozta létre azt a mûfajt, amelyben nyelvi korlátok nélkül ismerkedtek egymással a mûvészek és közönség, egy-egy ország színházi kultúrája és a nagyvilág. Ma már mások a hangsúlyok, ami persze nem jelenti, hogy nem jöhetnek létre hasonló elõadások. Legfeljebb azt, hogy engem már nem érdekelnek annyira.

A közép-kelet-európai térségben a követendõk és irigylendõk között emlegetik a román színházat, s mostanában a filmmûvészetet is. Ön mivel magyarázza ezt a „piacvezetõ\" szerepet?

Semmivel, tekintve, hogy nem is értek egyet vele. Kétségtelenül születtek remek elõadások Romániában, de születtek máshol is, például a budapesti Katona József Színházban több remek elõadást is láttam. De ha itthon maradunk, akkor sem csak a román társulatokról szabad beszélni, én a kolozsvári vagy sepsiszentgyörgyi magyar színházat is a legjobbak közé sorolom. Meggyõzõdésem, hogy egy társulatot, vagy akár egy ország színjátszását néha követhetetlen dolgok dobják meg: egy rendezõ, egy kivételesen jó elõadás, amely meghozza a társulat önbizalmát, de néha elég egy-két jó színész egymásra találása is.