László Zsuzsa: a néző a partnerem az előadásban

– Hogyan született meg az előadás ötlete? Miért volt vonzó önnek ez a téma?

– Valamiért nagyon régóta foglalkoztat a téma. Még pályakezdőként elhatároztam, hogy ha egyéni műsort készítek, először Edith Piaf élete lesz a téma, majd pedig a cigányok sorsa. A Piaf-estet már megcsináltam, úgyhogy a cigányokon volt a sor. Egyébként hosszú évekig érlelődött bennem a téma, most éreztem úgy, hogy eljött az ideje kiállni vele.

Eredetileg csak autentikus cigány folklóranyagot gyűjtöttem össze, aztán éreztem, hogy nem biztos, hogy ez így működni fog. Aztán felfedeztem nagyon jó, kortárs cigány költőket is.

Ehhez a változatos anyaghoz írtam egy keretszöveget, majd Ozvald Enikővel, a rendezővel raktuk össze a végleges előadást. Enikő nagyon nagy segítségemre volt a dramaturgiai munkában: a szövegnek egy jó részét kivettük a javaslatára, és ő hozott még pluszban dolgokat.

– A keretszöveg a saját nézőpontja tulajdonképpen.

– Igen, ez egy személyes hangvételű kerettörténet, amibe aztán beépül a többi. Tulajdonképpen a saját kérdéseimet próbálom ezzel a témával kapcsolatban feltenni, bár a válaszokat magam sem nagyon találom.

– Érdekes volt az, ahogy az elfogadásról és megbocsátásról beszél, aztán ennek az ellenkezőjéről. Elmesél egy történetet az édesapjáról is, az ő nagylelkűségéről, önzetlenségéről, arról, hogy soha nem utasít el egyetlen szegény embert sem, aki segítségért fordul hozzá. De azt sem hallgatja el, hogy egyszer cigányok meglopták az autóbuszon. Ezek valódi történetek?

– Nagyjából igen, persze ki van kerekítve az egész, az apámmal való kapcsolat is. Ő egyébként nem látta még az előadást, de olvasta a szövegkönyvet, és azt mondta, hogy ez szerinte nagyon jó. Kérdeztem, hogy nem bántja, hogy ennyire bekerült ebbe a történetbe? Mondta, hogy nem, mert teljesen emberi, őszinte hangvételű. Ez a valóság.

– Az előadás alatt egyébként nagyon közeli viszonyba kerül a közönséggel.

– Az az igazság, hogy ezzel, de még az előző műsorommal is valójában egy akadályt próbáltam átugrani, a saját határaimat próbáltam feszegetni. A saját félelmemet, a színészi félelmeimet is próbáltam ezáltal legyőzni, hogy lássam, meddig merek elmenni, vagy meddig tudok elmenni. A Piaf-est egy kicsit más volt, mert ott volt egy férfipartnerem, ott volt a két zenész is, tehát igazából nem voltam egyedül. Ebben viszont teljesen egyedül vagyok, a néző mindent tőlem vár.

– Soha nem csalódott? Amikor a nézők szemébe néz, mit lát, mindig nyitottak, vagy van, amikor bezárkóznak, megijednek?

– Szerintem soha nem lesz két egyforma előadás pontosan azért, mert ennyire interaktív, ennyire közel van a közönség. Mindig azoktól is függ, akikhez odafordulok. Ebben a produkcióban a néző a partner, és az „adok-kapok” most vele történik, nem egy színészkollégával. Ezért minden egyes alkalom új helyzeteket szül és új energiákat ad, vagy vesz el.

Ha a néző szemébe nézek, és azt látom, hogy esetleg unja, vagy nem akar velem jönni – lehet, hogy az én hibámból, mert nem tudom „behúzni” –, akkor ez tőlem is elvesz energiákat. Az viszont rendkívül izgalmas, amikor velem együtt énekel a terem, és látom, hogy velem akarnak jönni, játszani akarnak.