Még várni kell a jó értelemben sokkoló dramaturgiára a 21. századi romániai színházi életben

„A költségvetés mindig politikai fegyver”

„Fontos a kulturális keresztmetszet, hogy lássuk, miként közelítenek ma a színházhoz más országok, társulatok, vagy mondjuk miként gondolkodnak egy klasszikus darabról: például évtizedekig fogalmam sem volt arról, milyen a bulgáriai vagy szlovéniai színjátszás, és most itt a kolozsvári szemlén láthatok tőlük előadásokat” – emelte ki az egyetemi docens.

Kitért arra is, hogy akárcsak más területeken, a színházi területen is szakadék tátong azok közt, akik bennfentesként, alkotóként művelik a színjátszást, és azok közt, akik megalkotják a törvényeket. „További reformokra is szükség van e tekintetben, ugyanakkor jobban körül kellene határolni,

Dinamikusan fejlődött a befogadói közeg

Az egyetemi előadó arról is értekezett, hogy a „rendezői diskurzus” mennyire fontos „gerince” a színháznak, és hogy a rendszerváltás után számos romániai rendező teremtett iskolát:

segített megtalálni a fiatalok művészi identitását” – mondta a színházkritikus.

Aki nem tudja, tanítja – a bolognai rendszer hátulütői

Tompa Gábor szintén részletesen beszélt saját meglátásairól és tapasztalatairól a téma kapcsán. Kifejtette többek közt, hogy színházi vonatkozásban nem kedveli a „menedzser” szót: ha az intézmény vezetője egyszersmind alkotó művész, ha pusztán „menedzsel” – és nem rendez vagy játszik a színpadon –, mindössze adminisztrációs munkatárs marad.

„Ez a rendszer nagyon leszűkíti a mester és tanítvány igazi, gyakorlati, közös munkájának horizontjait. Ebben a rendszerben megtörténhetett az, hogy Victor Rebengiuc nem oktathatott az egyetemen, mert nincsen doktorátusa, holott a szakma óriása. De a bolognai rendszerben

Beszélt arról is, hogy amikor ő Bukarestben végezte egyetemi tanulmányait, a tanára, Liviu Ciulei (1923 – 2011) rendező, színész maga mellé vette, és estéről estére részt vehetett a mester által irányított próbákon a színházban – ezt a gyakorlati képzést pedig nem lehet helyettesíteni semmi mással. A kortárs darabokkal kapcsolatban Tompa kifejtette, meglátása szerint a 21. században még nem született meg olyan erős, új dramaturgia, ami „jó értelemben véve sokkoljon”, a jelek szerint erre még várni kell. Arról is szót ejtett, hogy amerikai tapasztalataiból is kiindulva rendkívül károsnak tartja a színházra nézve a politikai korrektség túlkapásait, a „cancel culture” dominanciáját, a meritokrácia hiányát.

Lázadás az „örökségnek tekintett kultúra” ellen

Anca Măniuţiu színikritikus elmondta, ő az 1990 és 2005 közötti 15 év romániai színházi mozgásait vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy ebben a korszakban a fiatal alkotók megpróbáltak szimbolikusan fellázadni az „örökségnek tekintett kultúra” ellen. „Erre a korszakra az volt a jellemző, hogy a fiatal művészek nagy mértékben előnyben részesítették az aktualitás megjelenését a színpadon a stilisztikával és az esztétikával szemben. Ez mostanra kiegyenlítődött, az aktualitás kényszere már nem érződik annyira” – fejtette ki a színikritikus.

„Bár a fordulat után kisebb volt a színház iránti érdeklődés, mint korábban, hiszen ekkor az emberek a politika felé fordultak, később megnövekedett az érdeklődés” – emelte ki a színházkutató. Szót ejtett a nagyváradi, szatmárnémeti színjátszásról is, valamint arról, hogy milyen stílusú színházi nyelvet használtak az egyes társulatok. „A határ közelében, ahol lehetett nézni a magyar tévét, a magyarországi színjátszás hatott inkább a váradi társulatra, amely vígjátékokat, operettet, történelmi drámákat részesített előnyben. Ezzel ellentétben Sepsiszentgyörgyön például egyfajta alternatív iskolát teremtett meg Bocsárdi László igazgató, rendező” – mondta a kutató. Úgy fogalmazott,

egyik kategóriába tartozott a hagyományosabb, szórakoztatóbb vonal, és voltak-vannak társulatok, amelyek tovább fejlesztették a színházi nyelvet: ilyen a kolozsvári, a temesvári és sepsiszentgyörgyi társulat.