Közkinccsé teszik a hagyományt

A Hagyományok Házában őrzik a magyar népi kultúra összegyűjtött értékeit, évszázados hang- és mozgókép-felvételeken. Csak nótából közel 3oo ezer van, a felvételek összesen 13 ezer órát tesznek ki, a főigazgató pedig történetesen gyergyóditrói származású.

Székely humorral szólt komoly dolgokról, sokszor hangsúlyozva: az intézmény célja, hogy minél több érdeklődőhöz eljussanak a tulajdonukban lévő gyűjtések. A digitalizált anyagok ingyen letölthetőek, és igyekeznek a még szalagon, filmtekercsen lévő régiségeket is közkinccsé tenni.

Az est folyamán szó esett a hangszerek elterjedéséről, az érdeklődők láthattak antiknak számító ditrói gardont, de újonnan készítettet is. A régi népi hangszereket a Gyergyói-medence különböző településeiről érkezett muzsikusok meg is szólaltatták, a Hóvirág Néptánccsoport tagjai pedig ízelítőt adtak a gyergyói táncokból. Kelemen László tekintélyes gyűjtést is hazahozott, rávilágítva, hogy míg a néptáncra nagy hatással voltak a divatok, a népdalok szinte változatlanul maradtak meg évszázadokon át.

Újra felfedezett örökség

Az erdélyi táncházmozgalomnak immár harmincöt éves múltja van, a gyergyói néptánccal azonban csak mostanában kezdenek foglalkozni, újra megismerni a régió lakói. A szakember szerint erre az lehet a magyarázat, hogy a táncházmozgalom a nagyobb diákcentrumokban tudott igazán erőre kapni, Gyergyóban nem volt elég fiatal ehhez, így az itteniek gyakran elmentek Csíkba, Vásárhelyre tanulni, és ott ismerkedtek a népi kultúrával. Ha volt Gyergyóban táncház, akkor is felcsíkit, mezőségit táncoltak, mégpedig azért, mert nem ismerték a gyergyói táncokat.

„El kellett teljen egy jó néhány évtized, hogy ráébredjünk, az utolsó pillanatban, hogy számunkra, gyergyóiaknak mégiscsak a saját hagyományaink a legfontosabbak. Szépek a felcsíki, mezőségi, kalotaszegi táncok, de nekünk elsősorban a sajátunkkal érdemes foglalkozni. Kötelességünk is: ha mi nem foglalkozunk vele, elpusztul, kivész, és hiába kérdezi meg az unokánk, ti hogy táncoltatok régen” – mutatott rá Kelemen László.

Munkatársunk kérdésére a szakember elmondta, hogy történelmi okai vannak annak, hogy a Hagyományok Házában is nagyon kevés gyergyói felvétel van. Ugyanis a két ország között az idegenforgalom az ’50-es évek elején indulhatott meg, de jött 56, így ismét nehezen tudtak a magyar kutatók eljutni Erdélybe. Amikor el is jutottak, elsősorban a közelebbi területekre mentek, így Kalotaszegre, Mezőségre.

Kelemen szerint Dél-Erdélybe vagy akár a Székelyföldre akkoriban nem jutottak el a gyűjtők. Kelemen László hozzátette, hogy Budajenőn ugyanakkor az \'50-es években gyűjtöttek anyagot Gyergyószékről kitelepedett székelyektől, ezek a felvételek megvannak az általa vezetett intézmény archívumában.

A szakember beszélt a digitalizálás nehézségeiről, mint mondta sokféle típusú hordozón vannak a régi felvételek, amelyeket nem elég digitalizálni, olyan méretűre kell konvertálni, hogy a világhálóról könnyen le tudják tölteni az érdeklődők. Az intézmény összefogással tavaly jó minőségű digitalizáló gépet tudott vásárolni 1oo millió forintért, ez jelentősen megkönnyíti a munkájukat.

Arcok és tükrök

Kérdésünkre, mit szól ahhoz, hogy a Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó Hazakísérlek című, gyergyói népzenét közlő lemeze anyagát sokan nem tartják hitelesnek, Kelemen László elmondta, a kétkedőkben érez némi „sandaságot”, bizalmatlanságot a „messziről jött ember” iránt.

„Ugyanakkor a kérdést érdemben megválaszolni nem könnyű. Kérdés, hogy az ember milyen távolságról nézi. Olyan ez, mint egy táj. Ha az ember repülőből nézi, az egész mintázata egyszerű és szabályos. Amikor lemegy a legelő bárány szintjére, már rögtön meglátja a füveket, virágokat is. Hát ez a különbség. Amit Berecz András elénk tett az ünnepi asztalra egy 191o-es gyűjtésen alapuló rekonstrukció, és ennek az érvényessége nyilvánvalóan az 191o-es évekre nyúlik vissza. Az, hogy mi, mai gyergyóiak ebben a tükörben nem ismerjük fel tökéletesen az arcvonásainkat, az nem az arcunk hibája, hanem a tükör régisége” – magyarázta Kelemen.

Mint mondta, amit a mai gyergyóiak őriznek a régi kultúrából, az éppen olyan érvényes, mint amit Berecz András és kollégái megmutattak, hiszen a népzene „ma is él és változik”. „A hangszereket, a táncfigurákat ugyan alakították a divatok, de a zenénél érdemes rádöbbenni, nem ment át nagy változáson. Az 1910-ben gyűjtött gyergyói Ludaim, ludaim című nótát össze lehet hasonlítani az én nagyanyám 7o-es években gyűjtött énekével, és a napokban Újfaluban gyűjtöttel is. Alig van különbség. Ezek az énekek ma is megvannak, szinte változatlanul. Itt vannak közöttünk, csak le kell hajolni, meg kell nézni a virágot közelről” – tette hozzá.