Az amúgy igencsak gyengécske alkotást – amely érdekes alapötletből indul ki, de aztán a forgatókönyv visszásságai miatt átlagosan unalmas gyerekfilmmé süllyed – Stiller játéka tartja legalább egy ideig a felszínen. Minden bizonnyal erre számítva készítették el a film folytatását is, amely még az első résznél mozgalmasabb, lényegesen több extrém szereplőt vonultat fel, de ebben az esetben is Stiller karaktere az egyetlen elem, amely legalább valamelyest élvezhetővé teszi a történetet.

Az alapsztori megegyezik az első részével: az egykori fáraó varázserejű aranytáblája éjszakánként életre kelti a New York-i természettudományi múzeum lakóit. A Ben Stiller alakította főhős azonban immár nem éjjeliőrként dolgozik, hanem találmányainak köszönhetően jól menő üzletember, aki már meg is feledkezett arról, hogy milyen kalandokat élt át egykori munkahelyén, a múzeumban. Most azonban mégis újra magára kell öltenie az uniformist, kiderül ugyanis, hogy a közgyűjteményt a modern kor igényei szerint átalakítják, így a régi tárlatokat átszállítják Washingtonba, a Smithsonian-múzeum raktárába. Itt azonban a fáraó aranytáblája súlyos gondokat okoz, életre kelt ugyanis egy másik egykori egyiptomi uralkodót, aki háromezer év elteltével komoly ambíciókat dédelget: uralma alá akarja hajtani a világot.

A butácska történet manapság legfeljebb a tíz-tizenkét éves korosztályt képes lenyűgözni, tulajdonképpen csak arra jó, hogy a fiatal generációt arra szocializálja, hogy már egészen zsenge korban megszokja Owen Wilson vagy Ben Stiller nevét, és lehetőleg be is üljön a filmjeikre. A történetben még az első részben tapasztaltnál is több következetlenség boszszantja a nézőt, csak úgy hemzsegnek az önellentmondások – a fáraótól kezdve Rettenetes Ivánig és Napóleonig minden szereplő modern nyelvezetben beszél, és tisztában vannak a legfrissebb közéleti fejleményekkel –, ami még akkor is bosszantó, ha amúgy nem a felnőttek jelentik az első számú célközönséget. Sőt annál bosszantóbb, hogy ennyire bugyutának nézik a gyerekeket.

Azért mindemellett belefért a filmbe néhány jó poén is – zömmel Ben Stiller nevéhez fűződnek –, így aztán legalább a rekeszizmok edzésben maradnak. Az éjjeliőr küzdősport stílus elemlámpával mindent visz, és azért az életre kelt történelmi szereplőkhöz kapcsolódó gegek között is van olyan, ami őszinte kacajra készteti a nézőt. A gonosz erők szövetségének megalapításakor például Darth Wader és a Szezám utcából ismert Sütiszörny megjelenése telitalálat. Mindez azonban édeskevés ahhoz, hogy a film valóban jó legyen. Hiába eleveníti fel az amerikai történelem legjelesebb időszakait és személyiségeit az indiánoktó,l Abraham Lincolntól, a Wright fivérektől és Theodore Roosevelttől Amelia Earhartig, az egész sztori akkora valószínűtlen katyvasz, hogy a Vége felirat megjelenése igazi megkönnyebbülést jelent.