Közelkép: miről álmodik a férfi?

„Mennyország, mi más?” – vágnák rá sokan, ám a történet – amelyet alkotója romantikus vígjátékként határoz meg, ami azért némiképp behatárolja a sztori irányát és végkifejletét – megkísérli más megvilágításba helyezni ezt a megállapítást.

A Poligamy főhősének, Andrásnak tulajdonképpen nem lenne oka panaszra: forgatókönyvíróként dolgozik egy népszerű szappanopera stábjában, és barátnőjével, az egyetemi tanársegéd Lillával épp most költöztek közös lakásba. András azonban feszeng, nem találja a helyét sem az új lakásban, sem az ötéves kapcsolatban. Mindez még súlyosabbá válik, amikor Lilla bejelenti, hogy gyereket vár. András teljesen összeomolva tér nyugovóra – hogy aztán másnap reggeltől új világra ébredjen. Egy teljesen idegen nő fekszik mellette az ágyban, aki azonban Lillaként mutatkozik be, sőt a közös ismerősök is ekként üdvözlik – András új életbe csöppen. Sőt hogy mindez még izgalmasabb legyen, ez – más nőkkel – szinte minden nap megismétlődik, új lányokkal és új élethelyzetekkel.

Vitán felüli, hogy Orosz Dénes alapötlete tulajdonképpen egész ígéretes. Bár igazán eredetinek tulajdonképpen nem nevezhető, hiszen a fantasztikumba hajló történetben a folyton átlényegülő női karaktereket felvonultató jelenetek elég sűrűn juttatják a néző eszébe a Vanília égbolt vonatkozó jeleneteit. Mivel azonban itt nem egy vérbeli, sci-fibe forduló pszichotrillerről van szó, hanem romantikus vígjátékról, lényegesen kevesebb a dráma, a kiszámítható végkifejlet pedig erősen rányomja a bélyegét a sztorira. Talán ezt próbálta Orosz a női partnerek megsokszorozásával kompenzálni – a Poligamyban ugyanis legalább hét Lilla bukkan fel, a megannyi nőtípus pedig számos egyéni jellemet és élethelyzetet vonultat fel. Persze nincs itt szó kidolgozott, letisztult jellemekről vagy szituációkról, ehhez túl sok a szereplő, ezért aztán csupán amolyan futó epizódok jutnak egy-egy újabb Lillára.

Apropó Lilla: a névválasztásban nehéz nem észrevenni a szimbolikát, amely Orosz Dénes irodalmi jártasságát hivatott tükrözni. Csokonai múzsája bukkan itt fel a filmben az örök nőként, akire a főhős vágyik, és meg is adatik neki, hogy minden megnyilvánulási formájában megismerje. De mivel előbb-utóbb abban is feltámad a házikoszt iránti nosztalgia, akit jó sorsa folyamatosan három Michelin-csillagos éttermek molekuláris konyhaművészetének termékeitől roskadozó asztalok mellé sodor, András is az „igazi” Lillára vágyik ismét – ám annak visszatérése már csupán csalfa, vak reménynek tűnik. Nem ez az egyetlen irodalmi utalás a filmben, hiszen Az ember tragédiája is végigkíséri a sztorit, alaposan a néző szájába rágva az András és az Évával a különböző színekben mint a nőiség különféle megnyilvánulási formáival találkozó Ádám közötti párhuzamot.

A film címe ugyancsak beszédes, hiszen a többnejűség angol megnevezése egyúttal a Monopoly nevű társasjátékot is felidézi, jelezve, hogy az egész hercehurca csupán játék, nem kell túl komolyan venni.
Ami egyébként elég nehéz is lenne, mivel az alappoén szinte végtelenségig tartó ismétlésével egy idő után már nagyon nem tud újdonsággal szolgálni, az pedig kissé olcsó, hogy a film mindezek után tulajdonképpen arra az önirónikusnak szánt slusszpoénra fut ki, hogy „mi pasik néha valóban szemetek tudunk lenni, de azért megjavulunk”.

Az ellenérzést táplálja az is, hogy a főszerepet játszó Csányi Sándor meglehetősen bágyadt, mintha már nagyon unná, hogy az utóbbi években minden filmben neki kell az ügyeletes szépfiú szerepét eljátszania. Az első számú Lillát játszó Tompos Kátya érzékeny játéka viszont feledteti a karakter kidolgozatlanságát, a pszichiáter-sztriptíztáncosnőt alakító Péterfy Bori pedig az egész film legjobb alakítását nyújtja.
Szóval nincs szó arról, hogy nézhetetlen volna a film – a Poligamy romantikus vígjátékként ajánlja magát, és nagyjából hozza is azt, ami a műfajtól elvárható. Csak azok az idétlen, lépten-nyomon a néző arcába ugró „rejtett” reklámok ne lennének.