Audrey Niffenegger egyiket sem tette: egy komoly szerelmi csalódás után inkább megírta Az időutazó felesége című regényt, amelyben a csalódás élményét dolgozta fel, és a módszer be is jött. A magánélete ugyan sokat nem javult, de legalább bestseller lett belőle.

A lassan hömpölygő, melankolikus-fantasztikus történet megfilmesítése iránt állítólag Steven Spielberg és David Fincher is érdeklődött, ám végül a Légcsavar című misztikus thriller révén is ismert Robert Schwentke vághatott bele a munkálatokba, hogy aztán végeredményként egy kissé vontatottan haladó, műfajilag a szenvelgő, romantikus lányregény és a klasszikus tudományos-fantasztikus történet határmezsgyéjén billegő alkotás kerüljön a mozikba.
Az alaptörténet amúgy igen ötletes.

Adott egy férfi, Henry DeTamble, aki egy furcsa genetikai anomália folytán néha akaratán kívül időutazásba kezd. Nem kell azonban arra gondolni, hogy néha Julius Caesar környezetében, máskor meg az Enterprise űrhajó fedélzetén találja magát: szigorúan csak a hozzá valamilyen módon kapcsolódó személyek környékén tűnik föl, függetlenül attól, hogy a múltba vagy a jövőbe utazott.

Az időugrás amúgy kényelmetlen, mivel akaratától teljesen függetlenül következik be, zömmel stresszhelyzetekben, ráadásul semmilyen tárgyat nem vihet magával, így a megérkezést követően az első dolga rendszerint az, hogy valamilyen ruhát keressen magának. Így ismerkedik meg egy kislánnyal a múltban, akihez aztán rendszeresen visszatér, hogy aztán már a saját idejében feleségül vegye.

És itt kezdődnek a problémák, hiszen attól, hogy úgymond révbe ért, a szabálytalan időközönként bekövetkező és előre láthatatlan időtartamú időugrások továbbra is folytatódnak.

Az időutazó felesége azonban nem bontja ki az alapkonfliktusban rejlő lehetőségeket, amelytől igazi, igényes sci-fivé válhatna, a szerző ugyanis a tudományos-fantasztikus vonalat csupán kiindulópontként kezeli.

A sztori egy párkapcsolat reménytelenségének metaforája, alapkoncepciója az, hogy még a legideálisabbnak tűnő kapcsolat – amelynek kezdetén a szerelmesek úgy érzik: öröktől fogva ismerik egymást – is belefullad előbb-utóbb a mindennapok monotonitásába, már csak azért is, mert az egyik fél rendszerint mélyebben beleéli magát, mint a másik.

Ennek az előképe az a jelenet, amikor Henry a saját szemszögéből először találkozik Clare-rel: miközben a lány régi ismerősként, évtizedes szerelme tárgyaként üdvözli, ő nem tudja hova tenni a helyzetet. A folytatásban még egyértelműbb az utalás: amikor Henry hosszabb-rövidebb időre eltűnik, Clare eleinte még elfogadóan reagál, később azonban csöndesen beletörődve tudomásul veszi, hogy a kritikus pillanatokban rendszerint magára marad.

És ekkor jönnek a kis, titkos kalandok – csak itt nem egy másik férfival, hanem a másik időből érkezett Henryvel. Bár ez alapvetően nem nevezhető megcsalásnak, mégis érzékletesen jeleníti meg azt a dilemmát, amikor az egyik fél egy általa tételezett ideálért rajong a másik személyében, aminek az nem tud maradéktalanul megfelelni.

Hogy a tudományos-fantasztikus vonal menynyire másodlagos, az is jelzi, hogy a történet milyen nagyvonalúan bánik a paradoxonokkal. A főszereplők születendő gyermekük nevét annak jövőből érkezett alteregójától tudják meg, mint ahogy a Henry problémáját kezelő orvosra vonatkozó információk is a jövőből származnak. Arról nem is beszélve, hogy a különböző idősíkokból érkezett főhősök gondtalanul beszélgethetnek saját alteregójukkal, elárulva, mi vár rájuk – igaz, a sztori lényege épp az, hogy a jövő úgyis megváltoztathatatlan, hiába tudjuk, mi várható, nem tehetünk ellene semmit.

A főszereplők közös boldogsága kérészéletű – akárcsak a szintén az idő problematikájával operáló Benjamin Button különös életében –, majd óhatatlanul elérkezik az a pillanat, amikor már nincsenek egy hullámhosszon.

A film ugyanakkor mindezt néha túlságosan szájbarágósan, illetve szenvelgően tárja a néző elé, a reménytelen szerelemről szóló, 19. századi romantikus regény és a sci-fi találkozása a boncasztalon jellegű történet pedig annyira lassan és szaggatottan hömpölyög, hogy az szinte már kínos.

Ettől eltekintve a romantikus történetek iránt rajongó hölgyek bizonyára szeretni fogják – a végét garantáltan megkönnyezik –, a többiek viszont vélhetően inkább az egyszer nézhető alkotások közé sorolják majd.