Közelkép: Egy szuperhős születése

A hollywoodi sztárrendező és a hollywoodi sztárszínész ezúttal egy ezerszer feldolgozott témát poroltak le ismét: a sherwoodi erdő szűk gatyás, zöld zekés íjászmestere, Robin Hood történetét vitték vászonra. Persze a klasszikus Errol Flynn-féle mozi, na meg a Kevin Costner nevével fémjelzett verzió után sok értelme nem lett volna ismét elmesélni ugyanazt a történetet. Ezért aztán csavartak egyet a sztorin – jobban mondva egy, már készen kapott, jócskán kitekert sztorit csavartak tovább annyira, hogy az már a Robin Hood rémálma címet is nyugodtan viselhetné.

Történt ugyanis, hogy Ridley Scottot megkeresték egy olyan Robin Hood-forgatókönyvvel, amelyben a szokásos szerepek kissé fölcserélődtek: a nottinghami sheriff lett volna a pozitív hős, míg Robin, az útonálló a nem annyira szerethető ellenfele. Ez viszont sok volt Scottnak, ezért aztán mindent visszaterelt a régi kerékvágásba, viszont eldöntötte, hogy elkészíti a jól ismert történet előzményét.

Eszerint a Szentföldről visszatérő Oroszlánszívű Richárd király oldalán harcoló Robin Longstride társaival együtt hősiesen küzd Richárd mellet a franciaországi csatatéren, amíg az uralkodót várostrom közben le nem lövi egy íjász. A király hű társa, Sir Robert Loxley a csata után elindul, hogy a kincstár megmaradt részét és a koronát hazamenekítse, ám útközben rajtaüt Godfrey, Fülöp francia király bérgyilkosa.

A csatában Loxley meghal, ám Godfrey sem örülhet a sikernek, a seregtől elbitangolt Robin ugyanis embereivel együtt elragadja tőle a koronát, és Loxley páncélját magára öltve, a lovag személyazonosságát fölvéve hazatér Angliába, ahol a meggyilkolt uralkodó öccse, a hatalom- és pénzéhes, de igencsak zsarnoki hajlamú és kisstílű János veszi át az uralmat. Robin Nottinghambe indul, hogy átadja Loxley idős édesapjának a haldokló fia által rábízott kardot. Az öreg Loxley a kegyeibe fogadja a fiatal kalandort, és ráveszi, hogy továbbra is a fiának adja ki magát, hogy így riaszsza el a király talpnyalóit, akik szemet vetettek a birtokra.

A sztori elejével még nem is lenne gond, hiszen úgy tűnik, Scott igyekszik feloldani a legenda azon problémáját, hogy egy angol középnemes a 12. és 13. század fordulóján a legkisebb valószínűséggel válhatott erdei útonállóvá. Ezért válik az eredeti sztori főszereplője Robin of Loxley helyett amolyan „Loxley-pótlékká.” Ám az alkotók nem elégedtek meg ennyivel, muszáj volt előásni valahonnan egy egérrágta kutyabőrt: kiderítették, hogy Robin atyja nem volt más, mint a középnemesek királyi önkény elleni küzdelmének vezetője, aki először vetette fel egy alkotmányszerű, a kisebb rangú nemesek királlyal szembeni jogait rögzítő dokumentum ötletét, és akit ezért kivégeztek.

Persze így már valóban hihetőbb, hogy elnyeri özvegy Loxleyné, a szép Marion kegyeit, valamint a birtokot is, a történetre viszont ez a fordulat végzetes csapást mér. Az a jelenet például, amikor az elégedetlen nemesek élére álló Robin demokratikus szabadságjogokat követel Jánostól egy gyújtó hangvételű szónoklatban, előlépve ezzel a Magna charta atyjává, nem csupán a történelemben jártassággal bíró néző számára tűnik röhejesnek. Ezek után már nem is meglepő, hogy még egy francia inváziót is kitaláltak, hogy Robin egy, a Ryan közlegény megmentése nyitójelenetét idéző tengerparti csatában menthesse meg hazáját, kivívva ezzel János király irigységét, és az ebből fakadó birtokfosztást – igaz, így legalább kerek lesz a történet, és tudjuk, miért is lesz a főhősből útonálló.

Kiábrándul tehát az, aki azt hinné, hogy az érdekesnek tűnő nyitányt követően eredeti ötlettel szembesül majd. Az új Robin Hood – még ha nem is a megszokott történetet mondja el – hamar átmegy a jól ismert hollywoodi kosztümös kalandfilmbe, amelyben a lényeg a minél több csatajelenet, lassított képen mutatott főhőssel, na meg persze a kimaradhatatlan romantikus szál. Russell Crowe is a Gladiátorból megismert, smirgli modorú hadastyán karakterét melegítette fel, az egyetlen, említésre méltó színészi teljesítmény a Mariont játszó Cate Blanchett nevéhez köthető. Ez azonban nem feledteti, hogy az új Robin Hood úgy hozza a „szuperhős születik” zsánert, hogy a legendához érdemben semmi eredetit nem fűz hozzá. Ráadásul annyira komolyan veszi saját magát, hogy ez a nézőnek már nem igazán sikerül.