Közelkép: Mad Maxbe oltott Képes Biblia

Azzal már igen, hogy a rettenetesen hosszúra nyújtott film meg sem közelíti Aronofsky korábbi filmjeinek – Fekete hattyú, A pankrátor, Rekviem egy álomért – színvonalát, amelyekhez képest most egy lassan folydogáló, melodramatikus fantasy-szerűséget álmodott a képernyőre.

A történet mindenki számára közismert, az egyik legalapvetőbb bibliai mítoszt dolgozza fel. Mivel azonban maga az alapmítosz meglehetősen rövid, Aronofsky megspékelte jó néhány további szereplővel, külső és belső konfliktusokkal, valamint egy kisebb seregnyi földöntúli lénnyel.

A film sajátossága, hogy már a sztori legelején, az özönvíz előtt igazi, a Mad Max-filmek világát idéző posztapokaliptikus tájat látunk, amelyben kivágott fák száraz csonkjai meredeznek a szürke, sivár pusztaságban, amelyet itt-ott elszórt emberi csontok tarkítanak. A nézőnek az az érzése támad: ezért bizony nem lesz kár, ha elpusztul.

Az előzményekről megtudjuk, hogy a teremtést, Ádám és Éva Paradicsomból történő kiűzetését, illetve a Káin-féle testvérgyilkosságot követően az emberek olyan ipari civilizációt hoztak létre, amely felélte a Föld szinte összes erőforrását, és az önzés és a kegyetlenség uralkodott el. Ezért a Teremtő haragra gerjedt, és úgy döntött: elpusztítja az emberiséget.

Noé és családja ugyanakkor – lévén nem Káin-ivadék – más elbírálás alá esik. A főszereplő és famíliája amúgy is amolyan hippi-életmódot folytat, a civilizációtól elhúzódva, a pusztaságban él, megpróbálva elkerülni a gyilkos indulattól fűtött, élelmet keresve portyázó embercsoportokkal való találkozást. A Teremtő ennek nyomán őt választja ki a túlélésre és az élővilág megmentésére, ám a többi ember az irigység és a túlélés ösztönétől hajtva megpróbálja keresztülhúzni a számításait.

A bibliai alaptörténetnek önmagában – azon kívül, hogy az igazak megússzák a Teremtő haragját – nincs sok tanulsága, ezért aztán a történetet ki kellett bővíteni egy velejéig romlott, elvetemült antagonistával, illetve egy belső, morális konfliktussal, amely Noéban zajlik le. Azonban mindkét elem meglehetősen elnagyoltra sikeredett. A főellenség, a romlottság megtestesítőjeként bemutatott uralkodó – aki azért a Teremtő vélt szándéka előtt földig hajló Noéval szemben egyben az emberi büszkeséget és küzdeni akarást is megjeleníti – néha szinte karikatúraszerűen gonosz.

Noé erkölcsi meghasonlásában már lenne némi spiritusz, hiszen – hasonlóan a mai tömegszerencsétlenségek túlélőihez – ő sem képes feldolgozni azt, hogy miért ő maradt életben, másrészt olyannyira eluralkodik rajta az emberi nemmel szembeni gyűlölet, hogy már a saját családjában is a Teremtő akaratával szembeni szembeszegülés lehetőségét látja, ezért minden áron meg akarja akadályozni, hogy fennmaradjon az emberi nem.

A konfliktus feloldása azonban nagyon mesterkéltre és melodramatikusra sikeredett, ami azzal együtt, hogy a történet indokolatlanul hosszú és néhol unalmas – egy órával kevesebb játékidő is simán belefért volna –, teljesen agyonvágja a filmet.

Az alkotáshoz nem sokat tesz hozzá a 3D és a bukott angyalok amúgy ötletesen ábrázolt serege sem, a színészek közül pedig csak a Matuzsálemet alakító Sir Anthony Hopkinst és a Noé menyét, Ilát játszó Emma Watsont érdemes megemlíteni: Russel Crowe a címszerepben akkor sem nyújt meggyőző alakítást, ha a szerep kedvéért pátriárkaszakállat növesztett, és fölszedett néhány kilót. A Noéval Aronofsky túl sokat akart markolni.

A bibliai körítésbe ágyazott, de a mának üzenő, a Föld erőforrásait ma is agresszíven felélő emberséget ostorozó vádiratnak szánt film a gyakran közhelyes, vontatott történet miatt nem sokkal több egy Mad Maxbe oltott Képes Bibliánál. n Balogh Levente

Noé (Noah. Amerikai filmdráma, 134 perc, 2014). Rendezte: Darren Aronofsky. Szereplők: Russell Crowe, Emma Watson, Logan Lerman, Jennifer Conelly, Kevin Durand, Sir Anthony Hopkins, Douglas Booth. Írta: Darren Aronofsky, Ari Handel. Kép: matthew Libatique. Zene: Clint Mansell.

Értékelés az 1-10-es skálán: 6