Közelkép – Élő szövet a fémvázban

Az 1987-es eredeti a reagani „konzervatív forradalom” és a túlburjánzó kapitalizmus kultúrája volt – igaz, azóta a kétszer is elnökké választott Ronald Reagan doktrínájának helyessége beigazolódott, hiszen általa sikerült megdönteni a kommunizmus rémuralmát Európában, és gatyába rázni az ország gazdaságát –, a mostani film pedig a terrorizmus, az amerikai világrendőr-szerep, ember és gép kapcsolata, valamint a kommunikációs eszközök és a magánélet teljes lekövethetőségének kérdéskörét járja körül.

Az eredeti sztorihoz hasonlóan ez a történet is a közeli jövőben játszódik, a főszereplő itt is egy detroiti rendőr, Alex Murphy, a robot rendfenntartók ugyanakkor már a mindennapi valóság részei azelőtt is, hogy Murphyt – miután egy bűnbanda merényletet követ el ellene – robotzsaruvá „építik át.”

A 87-es filmben még csupán hibás prototípusként megjelenő ED 209-es modell és az ember formájú kisebb robotok világszerte több válsághelyszínen vannak jelen az amerikai hadsereg képviseletében, többek között Teherán utcáin is ők tartják fenn a rendet – vagyis a film alkotói megelőlegezték, hogy Afganisztán és Irak hibáiból nem tanulva Washington a perzsa államot is lerohanja, ahol ugyanúgy nem tudja majd kezelni a helyzetet, mint a két másik ázsiai országban.

A gond csak az, hogy egy törvény miatt az Egyesült Államok területén a robotok nem vethetők be, ezért a gépek gyártásával foglalkozó Omnicorp vállalat egy befolyásos tévés újságíró segítségével mindent megtesz annak érdekében, hogy a törvényt eltöröljék. Ehhez kell egy nagy dobás, az olyan gép, amely emberi érzelmeket is képes produkálni – innen már csak egy kis ugrás, hogy a kocsija robbanása után csupán néhány szövetcafatból álló Murphy Robotzsaruként éledjen újra.

A film egyik alapdilemmája morális síkon jelentkezik: mennyi joga van az orvostudománynak beavatkozni egy ember személyiségébe, korlátozhatja-e a szabad akaratát azon az alapon, hogy dollármilliókat ölt az élete megmentésébe? Ezt meglehetősen hosszasan boncolgatja a történet, ezért aki pörgős, vad akciójeleneteket vár, ne erre a filmre üljön be.

Szintén égetően aktuális kérdés, hogy azon eszközeink, amelyek megkönnyítik a mindennapi életünket, egyúttal nyitott könyvvé is teszik azt azok számára, akik képesek figyelemmel követni őket. A Robotzsaru például a mobiltelefonok és a térfigyelő kamerák hálózatára csatlakozva bárkit képes megtalálni – meglehetősen nyugtalanító jövőkép, már csak azért is, mert a jelek szerint ez nem is annyira a jövő, mint inkább a jelen zenéje, és még fém- és számítógép alkatrészekkel egybeépített szuperzsaru sem kell hozzá.

A modern Robotzsaru meglepő módon kiváló színészi teljesítményekkel is képes szolgálni, ami annak tudatában mégsem annyira meglepő, hogy meglehetősen nagy nevek vállalták el a szereplést benne. Samuel L. Jackson a manipulatív média élő megtestesülése a robottechnológia amerikai alkalmazása mellett kardoskodó tévés showman szerepében, Gary Oldman a Robotzsaru „atyját” játszó, az emberi személyiségbe való beavatkozás miatti erkölcsi dilemmával küzdő professzorként jelenik meg, míg Michael Keaton a főgonosz vállalattulajdonos szerepében alakít jót.

A modern Robotzsaru ugyan néha talán kissé túlságosan is szájbarágósan próbál állást foglalni a mai kor problémái kapcsán, ugyanakkor nem rossz film – mindenképpen több egy egyszerű lövöldözős-üldözős akciófilmnél.

Robotzsaru (Robocop. Amerikai sci-fi akció, 121 perc, 2014). Rendezte: José Padilha. Szereplők: Joel Kinnaman, Samuel L. Jackson, Gary Oldman, Abbie Cornish, Michael Keaton, Jay Baruchel. Írta: Michael Miner, Edward Neumeier, Nick Schenk, David Self, James Vanderbilt. Kép: Lula Carvalho. Zene: Pedro Bromfman.

Értékelés (1-10-es skálán): 7