Közelkép – A (majdnem) tiszta (majdnem) tizenkettő

A film – amelyben a főszerepet magára osztotta – Robert M. Edsel könyve alapján készült, és bár az alapsztori miatt érdekes és informatív alkotás is lehetett volna belőle, nem tudta elkerülni az olcsó hazafiaskodó propaganda és a melodramatikusság csapdáit.

A sztori szerint egy New York-i művészettörténész, a Clooney által alakított Frank Stokes – akinek figurája az igazi műkincsvadászok vezetője, George L. Stout alakjából ihletődött – 1943-ban meggyőzi Roosevelt elnököt, hogy a szövetségesek által felszabadított európai területeken a nácik által korábban szisztematikusan összerabolt műkincseket föl kell kutatni, és lehetőség szerint vissza kell juttatni a tulajdonosoknak. Az elnök beleegyezik, Stokes pedig ismert, korosodó művészettörténészekből és múzeumi szakemberekből összeállít egy hétfős különítményt, amelyet rövid kiképzés után átdobnak Európába.

A csapat gerincét amerikai szakemberek alkotják, de a szövetségesi korrektség kedvéért egy brit és egy francia tag is bekerül. Eközben Párizsban egy helyi művészettörténész-nő a megszálló nácik alkalmazásában állva titokban lajstromot készít az elrabolt műkincsekről, hogy ne veszszenek el nyomtalanul. A csapat tagjai szétválnak, és az összes fontosabb nyugat-európai hadszíntéren megfordulnak, miközben a nácik mellett immár a szintén műkincsrablásban utazó szovjetekkel is föl kell venniük a versenyt.

Az ígéretes sztori és a valóban komolyan veendő morális alapkérdés – megéri-e a világ kulturális örökségébe tartozó műalkotásokért emberéleteket áldozni – ellenére a Műkincsvadászok nem nő föl a várakozásokhoz. A nyitány, a csapattagok összeverbuválása A piszkos tizenkettő című klasszikust idézi, de ezzel vége is a hasonlóságnak. Széteső jelenetekből álló, döcögős történetet kapunk, amelyet a főszereplők buzgó hazafisága és összeszorított ajkú hivatástudata tart össze lazán. A filmben gyakori poénok egy idő után lapossá válnak, azok ugyanis jelentős részben a főhősök kora és abból fakadó esetlensége körül forognak, így nem képesek ellensúlyozni a gyakran túlcsorduló pátoszt.

Ha már vannak jófiúk, akkor egy háborús filmben rosszfiú is kell – a fő antagonista, a műkincseket Hitler parancsa szerint a végső vereség tudatában megsemmisítő Wegner SS-ezredes azonban minden, csak nem hús-vér alak, amolyan igazi, sztereotípiákból összecsapott figura, a forgatókönyvírók a legkevésbé sem erőltették meg magukat, hogy túllépjenek az elvetemült, antiszemita gyilkológép sablonján. Maga a történet sem feltétlenül hiteles, mert bár való igaz, hogy számos műkincset sikerült fölfedezni és visszaadni, azért az amerikaiak sem mindig tudtak ellenállni a hirtelen ölükbe hullott, felderíthetetlen eredetű műkincsek – és nem ritkán aranyrúdhalmazok – kísértésének.

A filmet a neves szereplőgárda sem igazán képes megmenteni, hiába Cate Blanchett, Matt Damon vagy John Goodman, az alkotás még akkor sem válik sokkal jobbá, hogy ők a forgatókönyv adta lehetőségekhez képest mindent megtesznek az általuk megformált karakterek hitelessé tétele érdekében. Összességében elmondható, hogy a Műkincsvadászok játékfilmnek nem túl erős, dokumentumfilmnek meg meglehetősen sekélyes – bizonyosan kijelenthető, hogy nem válik a maga műfajában olyan klasszikussá, mint A piszkos tizenkettő vagy a Kelly hősei. n Balogh Levente

Műkincsvadászok (Monuments Men – amerikai–német kalandfilm, 119 perc, 2013). Rendezte: George Clooney. Szereplők: George Clooney, Matt Damon, John Goodman, Bill Murray, Cate Blanchett, Diarmaid Murtagh, Jean Dujardin, Hugh Bonneville, Bob Balaban. Írta: Robert M. Edsel könyve alapján George Clooney, Grant Heslov. Kép: Phedon Papamichael. Zene: Alexandre Desplat.

Értékelés az 1–10-es skálán: 6,5