Könyvespolc: lázas semmittevések kora

Amitől minél inkább távolodunk, annál csillogóbb lesz rajta az emlékezés aranypora. (Ez a klasszikus „jó volt, amikor rossz volt” esete.) Kemény István (képünkön) regénye, a Kedves ismeretlen a manapság egyre gyakrabban szapult és egyre inkább feltárt puha diktatúra, más néven gulyáskommunizmus vagy éppenséggel a pangás korának krónikája. Amikor a gyermekkorból éppen kinövők úgy érzik, hogy na most, rajtuk a sor, ők fogják megváltani a világot, s ügyködnek is buzgón, de csak később derül ki, hogy az ő nyüzsgésük is ugyanolyan lázas semmittevés volt, mint más nemzedékeké.

A regénye főhőse, Krizsán Tamás, mégsem simul bele teljesen ebbe a legvidámabb barakknak is hívott pangó tájba. Nagyon szellemesen érzékelteti ezt a könyv borítója: téglaszín mezőben sok-sok egymással szembenéző lovacska vagy inkább kis csacsi árnyképe. Közülük egyetlen (nem véletlen, hogy előre néző!) hófehér. Nem sikerült kiderítenem, ki készítette a borítót, de a színszimbolikájánál mindenképpen el kell egy kissé időznöm.

Téglaszín az alap, nem piros, és különösen nem vörös. Már kifelé tartunk abból a korszakból, sőt már az ellenzéki értelmiség is felüti a fejét(ha egyelőre még mint protest-rocker, akkor is.) És a kis arctalan csacsik árnyképe sem fekete, inkább az alapszín egy sötétebb változata. Csak az az egyetlen fehér az egyértelmű szín. Erre még visszatérek, egyelőre maradnék a nem vörös-fekete színpárnál. Túlzottnak és nagyon könyvízűnek érezném a stendhali párhuzamot, bár a klasszikus fejlődésregény értelmezési határain belül Krizsán Tamás kétségtelen rokonságot mutat Julien Sorellel. Maradjunk inkább a vörös-fekete krampusz-jelképiségénél.

Nem véletlenül használom az emberközelibb krampuszt és nem ördögöt (Belzebúbot, Sátánt stb.), mert a Jó–Rossz tartóoszlopon álló regényépítmény „rossz” eleme, Patai (ki ne asszociálna azonnal a patásra?!) sokkal inkább frusztrált, másoknak kellemetlenségeket okozó, hiúmódon kakaskodó krampusz, mintsem ősgonosz Sátán. A kis fehér csacsi pedig természetesen a főhős, aki ártatlanul botladozik a regényt átszövő konkrét és elvont jelképek sűrűjében.

A közel félezer oldalas regény alapsztorija nagyon egyszerű: felnő egy nemzedék, ugyanúgy, ahogy őket megelőzően felnőttek a felmenőik. Kemény István remek narrátor: nem akar lenyűgözni, meghökkenteni, pláne nem megbotránkoztatni, a meseszövése olyan, mint maga az élet: telik, múlik, s csak visszatekintve lehet azt mondani, hogy esetleg akkor, ott, mintha… A történések könyvek között, könyvtárban történnek, enciklopédiaszerkesztés közben, illetve környezetében. Aminek egyébként se eleje, se vége, de nem is célja-szándéka senkinek, hogy eleje vagy vége legyen ennek a munkának. Telik vele szépen az idő, jó sok embert lehet foglalkoztatni, akkor meg minek sietni. Az enciklopédiával való matatás „karmestere” Olbach bácsi, Patai névasszociációjának „jó oldali” megfelelője.

A könyvtárigazgató nevében nehéz volna nem felismerni a Voltaire–Rousseau–Diderot kor- és munkatárs D’Holbachot, épp csak az első vonalbeli barátok nélkül. Ez ugyanis nem a Nagy Francia Forradalmat előkészítő csodálatos XVIII. század közepe, csak egy jóval kisebb arányú változást szülő huszadik századé. Ahol nem is az alkotó elme forrongása a legfontosabb, hanem a többé-kevésbé hasznos (de hogyha haszontalan, az se nagy baj) tevés-vevésé. Történik ez, történik az, közben pedig Krizsán Tamás felnő és felnő Olbach Emma is, mindketten úgy, hogy nem akarnak látványosan szakítani szüleik-nagyszüleik értékrendjével, nem akarják a világot mindenáron kiforgatni a sarkából, csak élni akarnak, lehetőleg csendben, s ha senkit nem zavar, egy kicsit boldogan is.

Szerencsések, mert nekik már felnőttként sokat nem tud ártani Patai et Co., de nem is kell vele látványosan leszámolniuk. Egyszerűen elmennek, elmehetnek mellette, továbblépnek, mert az alakuló világban már továbbléphetnek. Lassacskán átlátják-megértik a gyerekkorukat átszövő jelképeket s a még ismeretlen új idők elé, mint egy várt, ismeretlenül is ismert és kedves érkező elé állhatnak ki a régi ház kapujába.